Szeresd a testem baby!

Őszintén szólva semmi, de semmi kedvem nincs most postot írni, alig látok, annyira hulla vagyok már, de annyi érdekes, bosszantó, izgalmas, vicces és jó történt velem a héten, hogy mégis megerőltetem magam egy picit.

Noha fene mód röhejes a fenti mondat, de! nem az idióta m&m reklámról szeretnék írni, de még csak nem is egy szexistennőről. Jó lenne, de nem. (S, hogy miért nem, azt most nem fejteném ki! ) Egészen másról van szó. A minap ledöntöttem egy igen magas falat magam elől.

Épp városba készültem, ezért zuhanyozni indultam. Fehérneműben rohangáltam a házban, törölköző után kutatva, amit végül abban a szekrényben találtam meg, aminek az ajtaján két nagy tükör díszeleg. Mindig is teljes szívemből utáltam eme tárgyat, mert soha nem azt mutatta, amit látni szerettem volna: egy vagány, laza, jó alakú csajszit. Most pedig ott álltam a tükör előtt, és szemeztem magammal. Végigméregettem a testem, pofákat vágtam, aztán mozgolódás közben olyan kis izomcsoportokat fedeztem fel , amik eddig rejtve voltak előttem. Befeszítettem a karom, figyeltem a bicepszem, behúztam a hasam, kiengedtem, oldalra fordultam, és észrevettem, hogy egész szépen alakulnak a kockáim. (Amik inkább elkülönülő izomcsoportok, mint kockák.)  Nah mármost ez így durván, vagy inkább szörnyen gázul hangzik, de én, aki mindig panaszkodik, szidja magát, és mindig újabbnál újabb fogyókúrákat csinál, ahogy ott álltam, rájöttem, hogy igen! Lassan elérem azt a célt, amit 17 évesen kitűztem magam elé.  Kiskamasz korom óta duci gyerek voltam, s bár soha nem csúfoltak érte, gyűlöltem magam. s most, a sok koplalás, ami szándékosan és az ideg hatására történt, valamint a szorgalmas konditerem látogatás, boxzsák püfölés, kora reggeli, éjjeli edzéseknek hála már majdnem elértem az áhított alakot. Persze szép számmal vannak, hibáim, mert lehetne még faragni a combomból, a fenekem sem ideális, de hé! Ki az, aki tökéletes? Még a legnagyobb világsztárok sem azok, hiába mutatják azt a hiszékeny por népnek. A legnagyobb nehézséget annak az elfogadása jelentette, hogy a genetikai adottságokon nem, vagy csak csekély mértékben lehet változtatni. Hiába minden fogyókúra, diéta, van amiből nem lehet lefaragni.

No, de ezt is megértem, elfogadtam magam. Az pedig, hogy kinek mi a véleménye már cseppet sem érdekel. Csak is kizárólag a számomra fontos embereket hallgatom meg ezzel kapcsolatban, senki mást. S szerintem ez így korrekt is. 

Miután kipózoltam magam, letusoltam, immár felöltözve tértem vissza a tükörhöz. S a látvány még mindig tetszet. Az utolsó zokniig mindenből a kedvencemet válogattam össze, s ez akkora önbizalmat adott, hogy magamra sem ismertem. Jókedvűen, magabiztosan haladtam végig az utcán, és láss csodát, az emberek mosolyogtak rám, a pasik kacsintgattak, a csajok pedig…zavartan kapták el tekintetüket. Én mondom nem rossz, meg tudnám szokni, de nem lehet az ember lyánya mindig toppon. Viszont az már sokat dobhat a helyzeten, ha legalább a ruháit szívesen hordja, jól érzi magát benne.

Kezdek belejönni ebbe a leszarom dologba. Az a helyzet, hogy már nagyon belefáradtam az örökös „jólfésültségbe”, hogy mindig, mindenkor, mindenkinek megfeleljek. De miért? Mert az erkölcs ezt diktálja? Egy frászt! Nincs az sehol leírva, és mindennek van egyfajta határa, kerete. Így már sokkal, de sokkal jobban érzem magam, felszabadultabb vagyok, nem kötnek le mázsás terhek. Szabad vagyok, mint a madár, és ezt a lelki súlytalanságot senki kedvéért nem vagyok hajlandó feladni!