A várakozás idegpróbáló, kemény feladat. Hogy is lehetne tétlenül ülni és várni, hogy megcsörrenjen a telefon, mikor legszívesebben lenyomnád a zöld gombot, bármi is lesz rá a válasz? Néha a kényszer nagy úr, amikor tudjuk, hogy nincs más lehetőség, mert a cselekvés mindent elronthat, akkor bizony teszünk-veszünk, új feladatok, ötletek után nézünk, mert addig sem gondolkodunk, és az idő is hasznosan telik. De aztán leszáll az éjszaka súlyos leple, szíved átjárja a kongó üresség, agyad fogaskerekei pedig halk morajlással beindulnak. Vannak dolgok, amiket csak ideig, óráig lehet elfedni, nem venni róla tudomást. Aztán egy nap már nem megy tovább. Nem tudsz uralkodni azon a kényszerítő erőn, mely bensődben munkálkodik: tenned kell valamit, nem várhatsz tovább. Nem sokkal azután felszínre tör a kétség is, mint ellenerő, miszerint nem léphetsz, mert az elrontja a játékot, és Te nem ezt akarod. Fekszel az ágyon, bámulod a plafont, kezedben a telefonod, és sírás fojtogat. Nem! Nem sírok! Várok még!-mondogatod magadnak. Lehunyod szemed, lassan elnyom az álom, s közben egy jóleső érzés járja át minden porcikád. Holnap már minden rendben lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése