Mese a Szívről, az Észről és a szerelemről

Már messziről észrevettem a magas, és roppant helyes srácot. Egész testem bizsergett.  De az Eszem és a Szívem nem értett egyet. Most sem! Már nagyon elegem van belőlük, folyton civakodnak, és senki nem jó nekik. Így soha nem lesz társam. 

A fiú aranyos volt, kedvesen viselkedett, bár meglehetősen nyomult. A Szívem helyeselt: - Ó milyen szívdöglesztően sármos ez pasi...ó! El ne engedd, mert bajban leszel! Hallod? El ne engedd! Mire az Eszem kontrázott: - Te teljesen megőrültél? Nézz már rá, hiszen nem is ismerjük, azt sem tudjuk kicsoda. Lehet egy perverz, vagy egy gyilkos. De a Szív csak kacagott. –Ne beszélj már badarságokat, egy ilyen pasi nem lehet perverz. Különben is, meg akarom tudni, hogy csókol.- s kajánul vigyorgott. Az Ész viszont nem tudott megnyugodni. – Neem, nem csinálhatod, hallod? Eszedbe ne jusson elmenni vele sétálni, meg fog erőszakolni. Nem érted?-és ordított, de úgy, hogy majd szétszakadt a fejem.  – Skacok, hagyjátok már abba! Majd én eldöntöm.  A randi vége, persze mondanom sem kell, egy katasztrófával ért fel. Az ész győzött, és roppant büszke volt magára.

Legközelebb egy aranyos, visszafogott fiú volt soron. Az Ész bólogatott lelkesen: - Így van, ez egy nagyon jó választás, így kell csinálni kérem! A Szív viszont durcázott, és hisztisen így szólt: - De nekem nem kell! Még nem is baj, hogy nem egy adonisz, nah de…nem mozgat meg bennem semmit. Abszolút hideg, fázom. Hallom, hogy vacognak a fogaim. Nincs benne szenvedély, tűz. Így nem kell! Az Ész kikelt magából: - Te mindig csak a szenvedélyre vágysz, nem látsz tovább az érzelmeknél. Most nézd meg alaposan! Nézd meg jól! Tanult, diplomás, példás a családi háttere, nem iszik, roppant kedves, és odaadó veled. De a Szív még mindig makacskodott: - De nem bírod megérteni, hogy semmi, egy kumma érzelmet nem tudok iránta tanúsítani? Ezután a francot érdekli az összes többi. Az Ész dühbe gurult, a Szív haját húzgálta. A Szív pedig válaszul jól belecsípett az Ész karjába. Szerencsétlen én meg hónapokon keresztül hallgattam ezek civakodását.

Egy csinos, magabiztos, a világ dolgaiban jártas, kedves mosolyú leányzó sétált be az életembe. Fantasztikus pillanatokat töltöttünk együtt, bár ezek ketten most sem hagytak egy nyugodt  percet sem nekem. A Szívnek tetszett a szitu, de az Ész érvek hosszú sorát hozta fel ellene, az erkölcsi tanításairól már nem is beszélve. A legfőbb ellenvetése az volt, hogy nő. Nő pedig nem szerethet nőt. Vagy mégis? A Szív sokat viaskodott a pipiskedő, akaratos Ésszel, de csak erőfölénybe került, mellyel időnként szorult helyzetbe hozta a döntésképtelen, az árral úszó ént. De a sok perpatvar megzavarította az ént, és a másik leányt is, ki szintén hadban állt legfőbb tanácsadóival.

Teltek az évek, jöttek a félistenek, bombázók, mama kedvencei, művészlelkek, de a Szív és az Ész csak nem volt hajlandó egy úton haladni. A sokévnyi kudarc után az én leültette a Szívet és az Eszet és elbeszélgetett velük.
-Áruljátok már el nekem, mire jó ez az egész? Miért nem tudtok egyetérteni? Miért nehezítitek meg az életem? Mikor fogjátok már fel, hogy csak akkor leszünk mindannyian boldogok, ha összedolgozunk, ha Te, és Te, nah meg én, egyetértünk. Ha tovább folytatjátok mindezt, soha nem találjuk meg az ideális társat, és egy életen keresztül hanyagolhatjuk a szerelmet. Az Ész és a Szív összenéztek, elszégyellték magukat, és halkan megszólaltak:
- Ne haragudj, én a legjobbat akarom Neked!- így az Ész.
- Én csak azt szeretném, ha boldog lennél, nah meg én is!
-Hogy te milyen egy önző majom vagy! Hát most is csak magadra gondolsz? Mit ér az elvakult, őrült szerelemmel, a lángolással, ha nincs mögötte semmi? Ha nem tisztelik egymást, ha nem tud rá felnézni, ha nem tud rajongani érte? Hm? Erre varrjál gombot kollega!
- Büdös kutya! Ha nem szereti, nem tudja elfogadni, ergo nem fog tudni rajongani érte.
-Nőjj már fel, te kis takonypóc!
-Hallgass Okostojás!
-Fogd be Nyálkupac!
-Elég!!!! Hagyjátok már abba! Erről beszéltem nektek az elmúlt félórában, de úgy látom nem értettetek meg belőle semmit. Azt hiszem az örök magány vár rám. Így nem tudok mit kezdeni egyetlen emberrel sem.

Amikor már mindhárman lemondtak minden földi boldogságról, keseregtek, fogadkoztak, váratlanul egy gyönyörű szempárra, egy bájos mosolyra lettek figyelmesek. Elhangzott néhány mondat, és a szívnek melege lett, a jégcsapok leolvadtak róla, de nem mert megszólalni egészen addig, míg meg nem hallotta az ész helyeslő hümmögését. Egymásra néztek, és elkezdték hevesen rázni a fejüket. A szív felbátorodott és hangos örömujjongásban tört ki: - Ohh igen, igen, igen! Menten elalélok! Az észnek nem tetszett a dolog. De csak azért nem, mert nem akart egyetérteni a szívvel. Nehezére esett, nagyon. Néhány másodperc múlva viszont elmosolyodott, és határozottan megszólalt: Utálom, amikor igazad van, de azt kell mondanom, bakker, IGEN!!! Őt kerestük!

Az én, vagyis Én, pedig a meglepődöttségtől csak pislogtam, nem tudtam feldolgozni, hogy ezek ketten végre közös nevezőre jutottak.
-Srácok, ha mindkettőtöknek igen, akkor én is azt mondom, hogy IGEN! Így Kedves, három igen szavazattal Ön győzött.

Az én hosszú évek keresgélései után immár rátalált a másik felére, a számára ideális párra. Az ész és a szív pedig  kénytelen volt megtanulni, milyen összhangban élni. Ugyanis hiába próbáltak kötözködni, hibát találni a leányzóban, - amivel fel tudták volna bosszantani a másikat - végül mindig belátták, hogy a vádak alaptalanok, vagy nem mérvadóak.

Így tehát boldogan éltek jóban, és rosszban addig, míg meg nem haltak!

Itt a vége fuss el véle!