Végre három vizsgából kettőt letudtam, de nem kívánom senkinek azt az érzést, ami tegnap bennem volt. Brutális. Ha egy szóval kellene kifejeznem. Soha nem csináltam még olyat, hogy félelmemben bezárkóztam a wc-be, és nem voltam hajlandó onnan kijönni. Már úgy telefonáltak rám, hogy gyere már, mert már csak te vagy hátra, és a tanár már vár rád. Pedig tanultam, felkészültem becsülettel, de egyszerűen bepánikoltam. Nagyon durva volt. Mint a nyúl, amikor a hurokban vergődik. De végül mégis erőt vettem magamon, és kiváló minősítéssel levizsgáztam. De...nem teszek máskor két vizsgát ennyire közel egymáshoz. Nah, de aztán amikor kijöttem a teremből azt sem tudtam hova fussak örömömben. Megölelgettem aki az utamba került, aztán hazafele a kocsiban végig max hangerőn bömbölt a zene. Mindegy volt mi ment a rádióba, hiszen letudtam azt, amitől a legjobban tartottam, és még a nap is kisütött ennek tiszteletére.
Tegnap délután Anya el akart menni misére. Szívesen elkísértem, valahogy úgy éreztem, hogy jót fog tenni a lelkemnek. De mindenre számítottam csak erre nem. Épp esküvőhöz készülődtek a templomban. Anya mondta, hogy maradjunk, ha már itt vagyunk, de nekem nem sok kedvem volt hozzá, de legyen. Ugyanis előre tudtam, hogy milyen érzést fog kiváltani belőlem az esküvői ceremónia. Minden egyes alkalommal a hideg ráz, szemem könnybe lábad, ha felcsendül a bevonuló zene. De most sokkal keserűbb érzés fogott el, mint eddig bármikor. Mert mindig is arról álmodtam, hogy egy szép napon majd én állok a menyasszony helyén, szól a zene, a pap pedig kimondja, hogy mostantól férj és feleség vagyunk. De most eszembe jutott, hogy sok minden megváltozott kislánykorom óta, ez az álom pedig soha nem valósulhat meg, mert a társadalom, a felsőbb vezetés, és legfőképpen a családom nem tudja ezt elfogadni, és ez fájt. Keserűség járt át, ahogy végig gondoltam, hogy nem állhatok az oltár előtt a páromra várva, majd csillogó tekintettel megdöbbenni, hogy milyen gyönyörűséges abban a ruhában. Vagy fordítva, nem vonulhatok be hozzá a templomba, és nem láthatom a szemében a meghatódottságot. Nem öltözhetek habos-babos, mégis egyszerű fehér ruhába, uszállyal, amit a kislányok hoznak utánam, vagy épp fehér, vagy fekete elegáns frakkban. A pap sohasem fogja azt mondani, hogy az Úr megáldja ezt a frigyet, és mostantól hitvestársak vagytok.
Szomorú volt ebbe belegondolni, pláne úgy, hogy nem bújhatok oda a Kedvesemhez elpanaszolva mindezt, mert egyrészt rengeteg kilométer választ el Tőle, másrészt jelenleg bonyolult a helyzetünk. De hátha egyszer még ez az álom is megvalósulhat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése