Már mi nálunk babám...

Kemény napokat tudhatok magam mögött. Volt itt minden, amire normális ember nem igazán vágyik, de ezt is túléltük.
Persze minden rossz ellenére volt számtalan pillanat, mely mosolyt csalt az arcomra. Például a ma este felejthetetlen perceket hozott.

 
Kincsem nagyon nem akart történelmet tanulni. A mosogató előtt álltam, mikor keserves kérlelésbe kezdett. Nagyon jól tudja, hogy ilyenkor nem tudok nemet mondani Neki. Rájött, hogyha együtt vesszük át az anyagokat, akkor sokkal könnyebben megy. Persze, hisz én képregényszerűen lerajzolom neki a leckéket, a királyokat pedig megszemélyesítve kész színdarabot adok elő neki.  Egyetlen baj van csupán ezzel a módszerrel, hogy a vége mindig óriási röhögésbe, és „háborúba” torkollik. Nem volt ez másként ma sem.

 
Már alig láttam a szememre, tudtam, hogy még vasalnom kellene, berakni egy mosást, de addig hajtogatta a hozzáteszem, ésszerű érveit hogy csak beadtam a derekam. A vége már nagyon nem ment, kínlódtunk mindketten. Az asztalon hevert egy fél zacskó keksz, nah meg a kórházból hazaküldött narancs maradvány, amit tanulásserkentőként vettem elő. Kivettem a kekszből egy darabot, majszoltam, majd zacskóstól odavágtam jó erővel Kincsem elé. Ő is kivett egyet, aztán hozzám hasonlóan elém vágta. Addig játszottuk ezt, míg az utolsó darab is el nem fogyott. Pont Ő volt soron, és nekem hajította az üres tasakot. Nézem, forgatom, nem látok benne már semmit. Kis Tücsök meg majd megszakad a kuncogástól. Elkezdtem a morzsákat nyalogatni, mire megkaptam, hogy olyan vagyok, mint egy csöves. Erre felkaptam a vizet, persze csak viccből, és hozzávágtam a narancsot úgy, hogy épp, hogy súrolta a haját. Nah, majd ő megmutatja, pont az ellenkező irányba figyeltem, egyszer csak egy hatalmas csattanás az arcomon. Ő meg viháncol. Ezután mondanom sem kell, hogy hajigáltunk mindent, ami a kezünk ügyébe akadt:  üres flakont, annak a kupakját, újságpapírokat, narancshajat és még kitudja mit. Aztán áltűzszünetet kért a kis Konkoly, megölelgetett, de sejtettem, hogy turpisság lesz a dologban. Miután hevesen simogatta a hajam, a hasam, úgy pattant fel a székről, fuldokló kacagásban, mint akit ágyúból lőttek ki. A narancsleves, trancsíros kezecskéjét törölgette előzőleg belém. Persze a válasz sem maradt el. Úgy tettem, mintha már nem érdekelne a játék, és folytattam a mosogatást. Fél szemmel láttam, hogy rajzol az asztalnál, egyik kezével takargatva művét. Kérdeztem mi az. „Meglepetés! Lerajzollak, hogy milyen majom vagy.”- és vihogott. Sietve mögé libbentem, és gyerekes csínyekkel idegesíteni kezdtem. Belelihegtem, cuppogtam, végül hangosan belepusziltam a fülébe. De ő egyre jobban élvezte, és bevallom, én is régen voltam már ennyire felszabadult. A játék vége az lett, hogy körbe-körbe rohangáltunk a lakásban, hol én kergettem, hol ő engem. Bezárt a konyhába, majd a fürdőbe, „verekedtünk”, birkóztunk és még sorolhatnám. Szegénykém már annyira nevetett, hogy rátört a csuklás. De még ezután sem hagytunk fel a szórakozásunkkal, csak akkor, mikor apa bejött, hogy mi ez a hangzavar, meg a gyereknek már a kádban lenne a helye, aztán az ágyban. Ekkor mindketten angyalian komoly arcot vágtunk, közöltem, hogy majd én rendezem, aztán ahogy kiment szakadtunk, fuldokoltunk a röhögéstől.

 
Emlékszem, amikor még nagyon picike volt,(kb. 3-5 éves) mindig ilyet játszottunk vele, amikor szomorú volt, sírt, vagy nagyon nem volt kedve valamihez. Aztán néha olyan jól sikerült az akció, hogy addig csíkoltuk, vagy nevettettük, míg a végén bepisilt szegény. Merem remélni, hogy a játék, az efféle szórakozás kortalan dolog, mert időnként olyan jó kiszakadni a mindennapi taposómalomból és örömet szerezni egy ilyen ártatlan kis csínytevéssel egy gyerkőcnek, s az Ő örömét látva önmagamnak is.

 
Néha kegyetlenül fel tudnak bosszantani, néha hangos ordibálással, a seprűnyéllel kergetem őket, néha csúnya szitokszavakkal illetjük egymást, de azt kell mondanom, hogy el sem tudnám képzelni, és nem is akarom, milyen lenne nélkülük. 

 
Például tegnap éjszaka egyedül feküdtem le, de hajnaltájt arra ébredtem, hogy egy kis maci szuszog a fülembe, a lábaim pedig teljesen elzsibbadtak, mert a nagy legény keresztben feküdt rajtunk. Rosszat álmodtak a lelkeim (mióta Anya nincs itthon elég gyakran gyötrik őket rémálmok), ezért hozzám „menekültek”. Nyilván morogtam, mint mindig, amikor megzavarják legszebb álmaim, de aztán egy angyali mosollyal az arcomon aludtam el, hiszen mindez azt jelenti, hogy csak szeretnek minden „rohadt ribanc” elnevezés ellenére is. :)