Apa és lánya

Most utoljára, teljesen őszintén…

21 éve folyamatosan várom a csodát, reménykedek abban, hogy egy nap felkelek és apámát egy „jó tündér” megváltoztatja, soha többet nem vesz poharat a kezébe, és végre jó életünk lesz. Gondok enélkül is vannak, épp elég lenne az is. Még pedig azért hittem a lehetetlenben, mert nem egy ilyenről hallottam, amikor a fickó kapott egy isteni szikrát és rájött, hogy a pia nem ér annyit. És még azért is, mert szükségem lenne egy apára. Arra az apára, akit 21 évig istenítettem, tiszteltem, szerettem, mert amikor nem iszik egészen különleges apa-lánya kapcsolatunk van. Legidősebb gyerekként mindig maximumot várt el tőlem, mindig arra ösztönzött, hogy jobb és jobb legyek. Ráadásul a fiús beütésemnek köszönhetően imádom az autókat, barkácsolni, szerelni, és ez szintén egy közös pont. 

Kicsi gyerekként bújtam volna hozzá, mint minden kislány az apukájához, hiába volt olyan, amilyen. Felnéztem rá, ő volt az óriás, aki olyan sokoldalú, mindenhez ért, ismert és szeretett ember, jó szakember. Tudjátok volt az a mese, A nagy fehér bohóc…nah én is úgy szerettem az apukámat. Szerettem volna sok időt vele tölteni, játszani, tanulni tőle,de soha nem ért rá, hogy velem foglalkozzon, vagy ha lett volna ideje, akkor hulla készre itta magát, és fontosabbak voltak a cimborák, mint mi, a családja. De még ezek után is hittem abban, hogy nem fog inni és minden jó lesz. Voltak ilyen pillanatok, de az évek múlásával egyre kevesebb és kevesebb.

S az, amikor egy felnőtt férfi úgy viselkedik, mint egy 3 éves, vagy mint egy értelmi fogyatékos, akkor dől össze az emberben az egész világ, s minden, amit az ő apukájáról gondolt, hitt. Tudom, tisztában vagyok az életével, a gyerekkorával, értem is, csak azt nem, hogy akkor nekünk miért kell ugyanazt adnia, amit ő is gyűlölt, és megvetett.

Annyira tetszett Dorothy Law Noltte verse, amit Anya egy borongós délután könnyek között olvasott, majd az asztalon felejtette, én pedig a kis tíz éves forma, meg akartam tudni, miért sír Anyu. Így én is elolvastam. Akkor még nem sokat fogtam fel belőle, de a mai napig éget néhány mondata.

Dorothy Law Noltte: Ha egy gyerek

Ha egy gyerek szidalmakban él,
megtanulja az ítélkezést.
Ha egy gyerek haragban él,
megtanulja a harcot.
Ha egy gyerek félelemben él,
megtanulja a rettegést.
Ha egy gyerek szánalomban él,
megtanulja az önsajnálatot.
Ha egy gyerek gúnyban él,
megtanulja a szégyent.
Ha egy gyerek féltékenységben él,
megtanulja az irigységet.
Ha egy gyerek szégyenben él,
megtanulja a bűntudatot.
Ha egy gyerek biztatásban él,
megtanulja az önbizalmat.
Ha egy gyerek megértésben él,
megtanulja a türelmet.
Ha egy gyerek dicséretben él,
megtanulja az önbecsülést.
Ha egy gyerek megértésben él,
megtanulja a szeretetet.
Ha egy gyerek helyeslésben él,
megtanulja magát szeretni.
Ha egy gyerek elismerésben él,
megtanulja, hogy jó, ha célja van.
Ha egy gyerek önzetlenségben él,
megtanulja a nagylelkűséget.
Ha egy gyerek tisztességben és őszinteségben él,
megtanulja, mi az igazság és a becsület.
Ha egy gyerek biztonságban él,
megtanulja, hogy bízzon magában és a többiekben.
Ha egy gyerek barátságban él,
megtanulja, hogy jó a világban élni.
Ha egy gyerek nyugalomban él,
megtanulja megtalálni a saját békéjét.
A te gyermeked miben él?

Épp ezért, ha egyszer lesz egy gyermekem, legfőbb célom az lesz, hogy boldog legyen. Ne a pénz boldogítsa, miközben fájdalmak, és gyötrelmek között nő fel, hanem életteli, színes és boldog gyerekkora legyen.

S nem is az fáj a legjobban, hogy ivott-iszik, nem is az, hogy folyamatos veszekedésben nőttem, nőttünk fel, nem a vasárnapi ebéd feletti ordibálás, acsarkodás, nem is a képmutatás, hogy vasárnap délelőtt a templomban ültünk, aztán kettőkor már az egész utca hallgatta a veszekedést, nem is az, hogy nem szánt rám annyi időt, amennyire szükségem lett volna, nem az, hogy eltörte a csuklóm, nem az, hogy kék zöldre vert, pedig semmi rosszat nem tettem, nem a fizikai bántalmazás, nem is a lelki, nem az, hogy elküldött a híd alá, ha nem jó nekem itthon, nem is az, hogy visszamondott mindent, jóformán csak az életemet nem, és még csak nem is az, hogy hiába kértem sírva, könyörögve, hogy hagyja abba, mert ez így nem jó nekünk…az fáj a legjobban, hogy fokozatosan elvesztem az  apaképem, azt a bizalmat, szeretetet, amit csak egy lány adhat az apjának, azt a fajta erős kapcsot, ami közöttünk volt. A legnagyobb baj, hogy a kicsik ilyet már nem is láthattak, és már ki sem alakult bennük. De én szerettem…nagyon is…de napról napra halványul el ez a szeretet, és minden nap „megforgatja a tőrt a szívemben”. Fáj, hogy elvesztem a bizalmam, a hitem benne, s általa a férfiakban is…mert Nekem még szükségem lenne az Apukámra, aki szeret, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, elfogadja és tiszteli a párom, az életem, és támogat míg a halál el nem választ…

De a mai veszekedés, durva mocskolódás pontot tett az i-re, ami egy nyamvatt porzsákból indult, és odáig fajult, hogy megmondtam neki: egy gyereknek nem kell hallania, tudnia a szülei hálószobatitkait, mert később nem tudom mit szólna, ha a vasárnapi ebéd mellett mesélném el részletesen, hogy milyen jót szexeltünk a párommal előző este, vagy épp a párom ismertetné jóízűen, hogy miket nem tud az ágyba a kicsi lánya…

Próbáltam szépen elmagyarázni,hogy egy felnőtt ember nem így viselkedik,  önmaga ellen dolgozik, de ha jó, hogy elveszti az egyetlen lánya bizalmát, szeretetét, akkor folytassa egészen nyugodtan. Hiába a szép szó, nem érti mit is akarok tőle, és ez az egész miért olyan rossz nekem, tulajdonképpen mi fájhat ezen. Cifrán káromkodva néz rám, azt mondja, hogy hülyeségeket beszélek, és kezdi előröl az egészet, hogy ma még semmit nem csináltam… Én pedig ránéztem, és közöltem vele, hogy: „ Én voltam az egyetlen ember, aki mindig bízott benned, bármibe fogtál bíztatott, és szeretett akkor is, ha értelmi fogyatékosként fetrengtél, de tudod, mindennek van vége, és ennek a történetnek itt és most van vége!” Míg én magam emésztve – előtte nem mutatva- a szobában írni kezdtem, addig ő, most is hallom, hogy mondja a magáét anyának, valami egész más témában, és el sem jutnak a dolgok a tudatáig.

Pedig csak egy apukát szerettem volna, aki szeret annyira, hogy nem engedi, hogy ugyanazokat, vagy hasonló fájdalmakat éljünk át, amit neki kellett…

Úgy tűnik túl sokat kértem...