Ma miközben Tesco barát hűtőin támaszkodtam azon gondolkodtam, hogy bár a szívem tiszta, szeretetem őszinte és tényleg feltétel nélküli, és kimondhatatlanul kifogyhatatlan… nem csináltam jól a dolgokat. Sohasem. Már látom. Tisztában vagyok vele. Ha lesz lehetőségem rá, ezután máshogy fogom csinálni.
Van, amikor nem kell valakit max hőfokon szeretni. Nem azért, mert nem tudnád, vagy mert nem érdemli meg a másik, hanem mert nem azt igényli. Másnak az esik nehezére, hogy szeresse a párját, hisz fél attól, hogy az megbántja, nem viszonozza érzéseit. Nekem pedig azt kell megtanulnom, hogy úgy szeressem, ahogy az jó neki, és ne másként. Ne fojtogassam a szeretetemmel, csak gyengéden öleljem körül vele.
Azt hiszem, nem is, tudom, hogy átestem a ló túl oldalára és a szende szűz, csendes kislányból locsifecsi nagylány lettem, akinek állandóan jár a szája. Ideje visszavenni, és néha nem megosztani semmit senkivel, csak… megtartva magamnak szépen, csendben őrizni a titkokat. Tudom, hogy én választottam ezt az életet, de nehéz. Piszkosul nehéz ez a teher, amit a titkok rónak az ember vállára. Fáj, hogy ki nem mondható, ki nem mutatható az érzés. Fáj a kettős élet, a kettős profil. Fáj, hogy rettegésben kell élnem a blogom miatt, a titkok miatt. De ha nem blogolok, beleőrülök ebbe az egészbe, az életembe. Ha meg postolok, akkor meg attól, nehogy rám találjanak…Hazugságok már csak elvétve vannak. Sorra égetem fel magam mögött őket, hiszen ez így nem élet. Miért találjak ki egy nem létező pasit, aki ráadásul egy gyönyörű nő? Azért, hogy ne szánjon senki, mert nincs az oldalamon egy helyes fickó, és nem díszeleg jegygyűrű az ujjamon? Van idő, amikor rossz, tényleg kegyetlen érzés. De ilyenkor belegondolok: „ha ti azt tudnátok, hogy milyen jó is nekem. Ha ismernétek Őt, akkor tudnátok.” Aztán megnyugszok, és úgy döntök, hogy nem akarok tovább megfelelni a társadalmi mércéknek. Néha rám szakad, de az csak egy fél perc. Ránézek egy-egy boldognak tűnő családra: apa, anya, pici gyerek és könny szalad a szemembe. Aztán végigmérem a fickót és tudom, hogy jól döntöttem, és jó úton járok. Csak lépdelnem kell tovább és tovább, s nem szabad meghátrálnom.
Azt hiszem, nem is, tudom, hogy átestem a ló túl oldalára és a szende szűz, csendes kislányból locsifecsi nagylány lettem, akinek állandóan jár a szája. Ideje visszavenni, és néha nem megosztani semmit senkivel, csak… megtartva magamnak szépen, csendben őrizni a titkokat. Tudom, hogy én választottam ezt az életet, de nehéz. Piszkosul nehéz ez a teher, amit a titkok rónak az ember vállára. Fáj, hogy ki nem mondható, ki nem mutatható az érzés. Fáj a kettős élet, a kettős profil. Fáj, hogy rettegésben kell élnem a blogom miatt, a titkok miatt. De ha nem blogolok, beleőrülök ebbe az egészbe, az életembe. Ha meg postolok, akkor meg attól, nehogy rám találjanak…Hazugságok már csak elvétve vannak. Sorra égetem fel magam mögött őket, hiszen ez így nem élet. Miért találjak ki egy nem létező pasit, aki ráadásul egy gyönyörű nő? Azért, hogy ne szánjon senki, mert nincs az oldalamon egy helyes fickó, és nem díszeleg jegygyűrű az ujjamon? Van idő, amikor rossz, tényleg kegyetlen érzés. De ilyenkor belegondolok: „ha ti azt tudnátok, hogy milyen jó is nekem. Ha ismernétek Őt, akkor tudnátok.” Aztán megnyugszok, és úgy döntök, hogy nem akarok tovább megfelelni a társadalmi mércéknek. Néha rám szakad, de az csak egy fél perc. Ránézek egy-egy boldognak tűnő családra: apa, anya, pici gyerek és könny szalad a szemembe. Aztán végigmérem a fickót és tudom, hogy jól döntöttem, és jó úton járok. Csak lépdelnem kell tovább és tovább, s nem szabad meghátrálnom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése