Az utóbbi napokban nagyon nyűgös vagyok. Annyit kivesz belőlem a fájdalom, hogy csak na. Már vagy 2 és fél hónapja annyira gyötrődöm, hogy már semmihez nincs erőm. És most itt nem is beszélek a lelki dolgokról, pusztán csak a fizikai fájdalomról. Hétről hétre látogatom az orvosi rendelőt, de még nem látni a folyamat végét.
Ez pedig nem jó senkinek sem. Nagyon-nagyon ritka, hogy ennyire ki legyek készülve. Egyszerűen nem lehet hozzám szólni, mert még az is idegesít, ha valaki megáll mellettem. Épp ezért sok vitám adódott mostanság, mert nem tudom sehogy sem legyűrni ezt a feszültséget. Tegnap előtt például nem volt kedvem, erőm megszólalni, így egész nap egy árva szót nem szóltam senkihez, maximum köszöntem. Ennyi. Felszólított a tanár és egy hang nem jött ki a torkomon. Bámultam magam elé, és húzogattam a vállam. Rám hagyta. Az okosabbja látja, hogy ez a legjobb, amit tehet. Mert ha nem, akkor előbújik a hárpia, a hétfejű sárkány, a vérfarkas és akkor fakereszt.
A bloggal kapcsolatban meg álmodtam, beparáztam és muszáj voltam fenekestül felfordítani mindent. A való életben is változnak a dolgok, úgyhogy ez már csak plusz.
Egyébként azt álmodtam, hogy a szobatársaim tudták a blogom címét és elmondták a családnak. Anya elolvasgatta a bejegyzéseim, és zokogva rontott a szobámba, hogy ugye ez nem igaz? Az ő lánya nem lehet ilyen? Szörnyű volt látni az arcán a fájdalmat, a csalódottságot. Mindig is idegeskedtem, nehogy valaki rám találjon, de talán most már biztonságban lehet a kis titkom. Vagy nem, hisz ez a világháló. Lehet igazuk volt az embereknek, akik azt mondták hülyeség a neten naplót vezetni, azaz blogolni. Nem tudom, de most Isten igazából félek. Komolyan mondom. Pont most, amikor elfogadtam magam, alakultak a dolgok a magánéletemben is… nem is félek, rettegek, hogy kiderülnek a dolgok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése