Két kezi meló

Nos, mostanság elhanyagoltam az edzést. De csakis azért, mert jelenleg más edzésformára váltottam, amit úgy hívnak munka. Már egy ideje csiszolom a léceket, ajtót, aztán meg festem. Nem nehéz meló, inkább csak fárasztó, és a nagy melegre való tekintettel, izzasztó.

A minap pont úgy, mint máskor is, felkaptam a bézból sapim, hátra csaptam ( Úgy néztem ki, mint a Vadangyalból Milagros. Pláne, hogy pont ilyen piros a sapim.) és nagy elánnal nekiláttam a csiszolásnak, mikor a szomszéd fickó átjött kotnyeleskedni. Hogy ugyan mér kell nekem azt csiszolni, meg szarakodni vele, így sosem leszek kész. Csak csapjam le festékkel és kész is. Felhúztam a szemöldököm, de nem mondtam neki semmit csak folytattam tovább. Tesó a vállamra támaszkodott és a fülembe súgta: „Jól csinálod Tesó, ne hallgass erre a marhára!” A megnyilvánulása nem volt épp helytálló, de örültem, hogy több esze van, mint a szomszéd FELNŐTT, majdnem 50 éves pasinak. 

Először én is úgy gondoltam, hogy nem fogok sokat bíbelődni vele, de időközben rájöttem milyen szépen kidolgozott lécekről van szó, így már nem akartam összecsapni. Szépen lecsiszoltam őket, aztán kétszer alapoztam, majd kétszer átkentem vastaglazúrral. Ennek ez a menete, és punktum. Viszont a tricepszem, a bicepszem csak úgy sajog. De szeretem az ilyen munkákat, mert ennek van látszata. Még évek múltán is büszkén csodálhatom, hogy: IGEN, EZ AZ ÉN KÉT KEZEM MUNKÁJA. Ha főzök, takarítok, mosok, az semmit nem jelent, mert fél perc múlva már senki nem emlékszik rá, és semmi nyoma nem marad a megelőző tevékenykedésnek. Valamiért a családban is szívesen osztják rám a festés bármilyen formátumát (kerítés, fal, bútor), talán azért mert iszonyat türelmesen bíbelődök vele akár órákon át is. Bevallom megnyugtat a dolog, teljesen ki tudok ilyenkor kapcsolni. Már csak azt sajnálom, hogy mindezt pont MOST kellett csinálni. Mert így lemaradtam a nyár legizgalmasabb eseményéről, amit olyan nagyon vártam. De hát már említettem, hogy a családom előszeretettel húzza keresztül a számításaimat.

Egyébként el kell mondanom, hogy mint már sokszor az elmúlt másfél évben, ennek a blognak, és legfőképpen a kedves olvasóim kommentjeinek, üzeneteinek köszönhetően megint kaptam egy jókora löketet, hogy megrázzam magam és újult erővel vessem bele magam egy másik projektbe. Nagyon szépen köszönöm! Csóközön Nektek!

Nálam járt Lolita

Mielőtt lopással vádolnának meg, el kell mondanom, hogy a postnak semmi köze nincs Sinara hasonló történetéhez. Ugyanis a találkozó már hetek óta le van szervezve, és egyrészt szexualitásnak nyoma sem volt, másrészt a Sinara történetétől teljesen eltérően a lényege az volt, hogy találkozzon két ember, akiknek többek között hasonló az érdeklődési köre, valamint akik eddig csak a virtuális világban léteztek.

Bezony ám! Meglátogatott Lolita. Lolita egy igen kedves, hűséges olvasóm, akivel már egy jó ideje folytatunk eszmecserét. Hónapokkal ezelőtt Ő keresett meg, írt „levelet”, és azóta már jó pár üzenetet váltottunk, majd jött egy hirtelen ötlet, mi lenne ha?  

Van abban valami, amikor találkozik blog író, és olvasó, de nem ilyen kontextusban, hanem, mint két hasonló korú, érdeklődésű, nemű és irányultságú ember. S mégsem lehet teljesen elszakítani egymástól a dolgokat, hiszen az író kiad bizonyos információkat, amikből az olvasó összeállíthat egy képet a másik emberről. Aztán egy esetleges találkozás megmondja mennyire sikerült reális egészet elképzelni. Ekkor a találka hozhat negatív és pozitív irányú csalódást is. Vagy a mi esetünkben inkább egyfajta AHA, pont így képzeltem! érzést. S a hosszas üzenetváltásoknak köszönhetően nem csak adtam, hanem kaptam, így nem álltam szorongva, elveszettként, hiszen egészén jól sikerült megismernünk egymást az üzeneteknek hála. 

Nos, mint mondtam, már egy jó ideje terveztük ezt az alkalmat, és hála a magasságosnak, sikerült is kivitelezni. Ezt fontos megjegyezni, hiszen nálam ez igen ritka, amikor sikerül valamit elsőre összehozni. A kis családomnak köszönhetően mindig hat milliószor kell átszerveznem a programjaimat. No de vissza. Idegesen ácsorogtam a váróteremben, nagyon féltem, hogy nem fogom megismerni és jól beégek. De mivel nem láttam sehol, így inkább a peronon várakoztam, és amint befutott a vonat, már az ablakból integetett. Egy óriási kő esett le a szívemről. Túlestünk a köszöntésen, és már úton is voltunk. Zavartságnak semmi nyoma nem volt – Talán csak egy egészen picikét. Szétszedtem a kormányművet, és a topomból kihúztam valahogy a cérnát. – és oldottan tudtunk beszélgetni. Lolita megtapasztalhatta, hogy nem csak írni tudok terjedelmesen, hanem beszélni is. De azért őt is hagytam szóhoz jutni. XD Megismerhetett egy karaktert a blogból, és a régi óvodámat. A nap, inkább délután javarészét pedig egy csodás környezetben töltöttük, majd azért, hogy legyen egy kis kaland is a találkában, felmásztunk egy jó kis kilátóba. Aminek viszont nagyon örültem, hogy a beszélgetésünk, és egyáltalán az együttlétünk nem volt erőltetett, kényszeredett, hanem teljes mértékig el tudtuk magunkat engedni, és önfeledten tudtuk cseverészni. Nem tudom, hogy ez igazából a megelőző beszélgetéseknek köszönhető, vagy csupán csak így „reagáltunk” egymásra. Mindegy is, a lényeg, hogy csudi jó volt az együtt töltött pár óra. Leszámítva a „Bándy Kata esete” miatt is, fellépő aggodalmamat, hogy épségben hazaérjen, és ne legyen semmi gond.

Fantasztikus nap volt a tegnap, és igazán hálás vagyok neki, amiért egy ilyen hosszú utat bevállalt miattam. Remélem kedves Lolita is jól érezte magát, és nem riasztottam el a „valódi” lényemmel. :)

Összekutyult, enyvvel átitatott, kibogozhatatlan katyvasz

Ajánlott zene az olvasáshoz - hallgatása közben született eme post

Asszem ezt nem nekem találták ki. A szerelemi történeteim mind katasztrófával végződnek. Vagy így, vagy úgy. Ha nem hagyom magam szeretni azért, ha meg hagynám akkor meg azért. Ha nem kellek azért készülök ki, ha kellenék, de nem úgy,mint én azt elterveztem akkor meg azért. Ha nem tudok szeretni valakit, akkor azért idegeskedem, mert sajnálom szerencsétlen párát, ha megtudok szeretni valakit, akkor meg azért, mert úgyis tudom, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Vagy engem barmolnak szét, vagy én taposok végig minden szánt szándék nélkül a másikon. Ma már nem miértezek úgy, mint egy éve. Pedig mondhatnám, hogyha aznap reggel nem kelek fel, nem indulok útnak, nem szállok fel arra a nyamvadék vonatra, ha elhalasztjuk a dolgot egy héttel, ha nem iszom meg azt a málnát zavarom enyhítésére, és a sok sörre, akkor nem így alakulnak a dolgok. Már nem miértezek, csak csendben szidom magam, és már meg sem próbálom megérteni az összefüggéseket. Hisz még a mondás is azt tartja: „Nincsen rózsa tövis nélkül.” Vagyis nincs kapcsolat veszekedés nélkül, nincs szerelem gyötrődés nélkül. De ez egy másik történet. Az enyém talán abban rejlik, hogy soha többé nem lenne szabad senkit sem beengedni a szívzónámba, mert előbb vagy utóbb bántani fogom. Ha engem csalnak, bántanak, sebeznek, tépnek az egy dolog, hisz akkor nem kell a lelkiismeretemmel elszámolnom. De ha én török apró miszlikbe egy érző, dobogó, húsvér szívet, akkor bizony a szív hamvaiból visszajáró, fájdalmasan zokogó kísértet fog fölé szállni, hogy éjszakáról-éjszakára, napról-napra elpanaszolja kínjait, és elégtételt vegyen.

Összekutyulódtam. Túl sok a gondolat, túl kevés az élet. Érdekes, hogyha személyesen megismersz, nagy valószínűséggel el sem tudod képzelni, hogy én írom ezt a blogot, és egyenesen a lelkemből árad eme érzéshalmaz kusza egyvelege. Pedig így van. Különös ember vagyok. Azt hiszed kiismertél, mindent tudsz rólam, nyitott könyv vagyok számodra…pedig nagyon nem. Úgy véled hideg vagyok és közönyös. Pedig nagyon nem. Úgy fogalmazol: nem vagyok más, mint egy elfuserált ember. Lehet igazad van, de nem vagyok gügyébb a legtöbb embernél, kik az utcán szaladgálnak. Őrült? Lehet. Egyszerű? Nehogy azt hidd! 

Még mindig jól vagyok, csak aggaszt a jövő képem. Pláne miután elolvastam a Verazéletet. Soha egyetlen könyv, film nem csalt könnyeket a szemembe, de a Verazéletnek sikerült. Felszaggatta a varratokat, melyek összetartották a kilátszó húst, elevenné téve a friss sebet. Ki mertem mondani azokat az érzéseket, amiket eddig nem tudtam, és elsírtam az összes visszatartott könnyet. Úgy fekszek le éjszakáról éjszakára, hogy holnap jobb napnak kell jönnie…de azért összeteszem két kicsi kezem,és hálát adok az aznapért, mert sosem lehet tudni mit tartogat az új nap. Lehetőséget? Megtorlást? Büntetést? Irgalmat? Kegyelmi döfést? Avagy magát a kegyelmet? A válaszok nincsenek a kezünkben, azt csak a kelő nap első sugarai tudhatják.

Csajozási tippek

Hmm…csak ülök a gép előtt és mosolyra húzom a szám. A nagylegény már tényleg nagy. Elszaladtak az évek és a fiú csajozna.

Épp a futó akácot rendezgetem, kötöm az oszlophoz, hogy ne lógjon, mikor Tesó megfogta a létrát, amin álltam, majd köhintett egyet, hogy figyeljek rá. Gondoltam megint valami idiótasággal zargat így csak félvállról odavetettem, hogy:  - Mivan? - Ekkor halálos komolyan megszólalt a zengő bariton hangján: - Nem értem a felfogásod. 21 elmúltál és nincs senkid. Nem hiányzik egy társ?

Fura volt ezt tőle hallani. Hiszen még csak kölyök, és soha nem az értelmes gondolatokról volt híres. Nem buta gyerek, csak gyerek. Csapong, virgonc és fiú. Egy pillanatig töprengtem, majd megszólaltam: -  De. Nagyon is. Csak tudod, én nem fogok egy pasinak sem behódolni, nem fogom illegetni a szoknyám, teljesíteni az asszonyi kötelességeim, mert nekem más vágyaim, álmaim vannak. Amikért harcolni akarok.  Erre ő: - Na jó, de nem akarsz családot, gyerekeket?      

                                                                             

Istenem, a szavai csak úgy marcangoltak belülről, apró miszlikbe szedtek.

- De igen, szeretnék, csak tudod….elég volt már, nem kell nekem egy pasi se, és most…

Nem folytattam, inkább belemerültem az előbbi tevékenységembe. De csak nem tágított. Újra köhintett, de ekkor már nem akartam boncolgatni a szánalmas életemet, pláne nem az öcsémmel, így rámordultam. - Hagyjál már békén, nem akarok ilyen szarságokról beszélgetni, pláne meg nem veled. Nincs más dolgod? 

-Jól van már! Ne morgolódj vínasszony! - röhögött. - Rosabella, szerinted mi jön be a nőknek? Hogyan szedhetnék fel egy jó bigét? És hol?

 Megfordultam a létrán, hogy a szemébe nézhessek és majdnem lefordultam a röhögéstől. 

 - Nocsak! Mr. Casanovának tanácsra van szüksége? Mi történt édes fiam?  – húztam az agyát. - Attól függ mire kell neked a csaj? -kacsintottam rá. – Ha csak meg akarod dönteni, elég, ha elmész egy discoba felszedsz egy félrészeg kiscsajt oszt jó napot! – Nézett rám kikerekedett szemmel, hogy én, a saját nővére ilyet mondtam neki. – Persze nem arra kell neked, több eszed van ennél. Legalábbis merem remélni. – Láttam, hogy picit elgondolkodik, majd vigyorogva megszólalt.

-Háát…az sem lenne rossz! – nyalogatta a szája szélét. – De igazad van, jobb lenne egy aranyos kislány, aki nem kiabál, nem ribanc, tudod olyan kis normális, egyszerű kislány. – Értem én, hogy ne érteném, gondoltam. 

-Hát akkor nem ártana eljárni. Például a strand jó hely, mert összekötöd a kellemest a még kellemesebbel, ha érted, hogy értem! – kacsintottam rá, de nem fogta mire gondolok, így megmagyaráztam neki. – Egyrészt találhatsz magadnak valakit, másrészt csöpögtetheted a nyálad a szebbnél szebb bikinis lányokra – ezt már értette és hangosan felnevetett. Majd tovább kérdezősködött.

-És ha találok egy jó csajt, hogy szedjem fel? – nézett rám bociszemekkel. Bennem meg meghűlt a vér, hogy ilyeneket kérdez tőlem. Egyrészt, mert a nővére vagyok, nem a bátyja, nem a haverja, másrészt ez a kérdés engem is izgat, elég gyenge vagyok benne, mert még soha senkit nem szedtem fel. Ez az a tudás, ami nem csak új pár szerzésére kiváló, hanem még egy párkapcsolatban is jól jön olykor, mikor vissza akarjuk hódítani a Kedvest. De tudom, hogy úgy kérdez, mint a nőt. A nőt, aki tudja mi esik neki jól. Így hát csajozási tippeket, de főként egy nem létező térképet próbáltam felvázolni kócos hajú, serkenő szakállú Tesókámnak. 

-Nos ez nem egyszerű dolog, mert mint hallhattad már, ahány nő, annyi féle. Ami az egyiknél bejön az a másiknál nem. – Láttam nem érti, így kifejtettem neki.  – Az egyik romantikus alkat, szereti, ha virágot viszel neki, és mindig figyelmes vagy, kedveskedsz neki. Szereti, ha gyengéden, lassan közelítesz felé, megfogod a kezét és elviszed csillagokat nézni. A másik viszont karakán, igazi domina, akinél ha késlekedsz, vesztettél. Őt is meg kell hódítani csak másként. Aztán van az a nő, aki egyik kategóriába sem tartozik, vagyis inkább mindkettőbe. Ő az igazi kihívás, hiszen nem jó, ha túl gyorsan közeledsz, de az sem vezet a hölgy szívéhez, ha sokáig késlekedsz. Ez az első pont. A második, hogy tartozzon bármelyik típusba is a hölgyike, ő Nő. A nőt pedig meg kell hódítani, alázatosan. Nem úgy kell tekinteni, mint egy prédát, egy vadat, amit elejtesz. A nő egy finom, törékeny lény, mutassa magát bármilyen keménynek is. Éppen ezért nem rohanhatod le, mint egy vadállat. Szerintem a legfontosabb ebben a korban, hogy tapasztalatokat szerezz. Nem kell neked egy lányt sem az ágyba, vagy a bokor mögé cipelni. Először ismerd meg a nőt, ismerd meg hogyan viselkedik egy-egy szituációban, hogyan reagál aztán majd léphetsz a következő szintre. – Elkomorodott picit, feldolgozta mit mondtam neki, aztán kérdezett. 

-…ööömm oké, és ez a gyakorlatban hogy? – Látszott értetlenkedik kicsit.

-Hogy? Egyszerűen. Flörtölj! Ismerkedj! Nagyon fontos, hogy ne rögtön támad le,hogy : - Nagyon csinos vagy, bejössz nekem. Iszunk valamit? – Ez így nem jó. Pláne amíg semmilyen tapasztalatod nincs. Játssz a szemeddel! Oké, látom még így sem világos. Pl. A strandon vagy. Meglátsz egy irtó csinos, szimpatikus lányt. Nagyon tetszik neked. Dee…nem rohanhatod le. Mit csinálsz? Ki kell derítened vajon te is bejössz e neki. Ezt a szemezéssel tudod halványan kideríteni. Keresd a tekintetét, és ha megtaláltad ne ereszd! Ha mélyen, sokáig a szemedbe néz, tartja a szemkontaktust, majd elkapja a tekintetét, kezdhetsz örülni. De! Ez csak a kezdet. Ismételd meg ezt még egy párszor. Majd, ha úgy ítéled meg, hogy szimpatikusnak talál, akkor ne veszítsd szem elől! Persze ezt ő ne vegye észre, és ne tűnjön úgy, mintha követnéd! Időnként, teljesen véletlenszerűen bukkanj fel annál a medencénél, fagyisnál, lángososnál ahol ő is! Ha még mindig felveszi a szemkontaktust, és még mosolyog is rád, ne adj Isten még kelleti is magát, rázza a fenekét, akkor ideje kezedbe venni az irányítást! Ha például a medence szélén fekszik, te pedig a medencében játszol a haverokkal, akkor dobd ki „véletlenül” a medencéből a labdát úgy, hogy óvatosan hozzáérjen a lábához– nem állat módjára, hogy másnap kék nyomok emlékeztessenek rád – majd miután kimentél a labdáért kérj tőle bocsánatot, és elegyedj vele beszélgetésbe! Ezután ha a fagyisnál is összefutottok, megint csak „véletlenül” hívd meg egy fagyira! Közben figyeld az arcát, a gesztusait! Ha mindent jól csináltál legalább egy kellemes élménnyel gazdagodsz, vagy esetleg egy telefonszámmal is. Na, vili? – ekkor már mindketten vigyorogtunk.

-Azt hiszem igen. Szerinted ez bejön? – némi kétkedést azért éreztem benne.

-Nem tudom. Próbáld ki, és megtudjuk! Hajrá Tesó, hajrá!- Hátba veregettem, aztán mindenki ment tovább a dolgára.

Érdekes beszélgetés volt. Remélem összejön neki, és nem magyaráztam túl nagy baromságokat, na meg azt is, hogy nem kapja el egy kis ribanc.

Az új szerzemények

Csengettek. Szívem hevesen kalapált. Úgy rohantam lefelé a lépcsőn, mint egy eszeveszett, rémületes lendülettel téptem fel az ajtót, majd megpillantottam a csomagszállítót, akit már úgy vártam. Gyorsan fizettem, aláírtam és már szaladtam is a szobámba, hogy remegő kézzel kiszabadítsam a könyveim. Először csak szép lassan, majd egyre türelmetlenül cibáltam a dobozt, hogy végre megpillanthassam Lovas Nagy Anna: Verazélet című könyvét, és Eve Ensler: A Vagina Monológok hangoskönyvet. Mondanom sem kell, hogy csillogott a szemem az új szerzeményeim láttán. Aztán kinyitottam a könyvet, beleszippantottam, forgattam, megnéztem kívül-belül, lapozgattam. De sokkal kíváncsibb voltam a Vagina Monológokra. Nem a hangoskönyvre, mert van már ilyenem, sokkal inkább a „könyv” tartalmára. 

Hogy őszinte legyek nem egészen erre számítottam. Én valahogy sokkal piszkosabbnak, talán erotikusabbnak képzeltem. De ez csöppet sem vont le az értékéből. Az pedig, hogy „előadták”, felolvasták szerintem sokat dobott rajta. 

A női szeméremtest olyan misztikus, hogy még mi nők sem igazán szeretünk beszélni róla. Tudjuk, hogy van, hogy egy örömforrásunk, és jobb esetben azt is, hogyan juttathatjuk el magunkat a csúcsra. De rengeteg nő van, aki még sohasem látta a saját nemi szervét. A saját vagináját. És, ha jobban belegondolunk annyira el van rejtve, hogy ez nem is meglepő. Aztán ott vannak a gyerekkori tiltások, hogy a magunkhoz nyúlás halálos bűn és társai. Sok nő szégyell erről beszélni, és ha még nem is szégyelli, akkor sem tud mit kezdeni vele. 

Néhány kérdés, ami felmerül a műben is: 

- "Mit mondana a vaginád, ha beszélni tudna?"
 - "Mit viselne a vaginád, ha felöltözne?"

Kérdések, amiket most én teszek fel, de gondoljunk csak bele, mennyire mindennapi dolgok.

- A vaginád mire vágyik?

- Szeretné, hogy minden harmadnap megkínozd egy éles borotvával?

- Tetszik neki, hogy egy szűk tangában kell sínylenie egész álló nap?

- Szereti, hogy egy misztikus helyként kezeled? 

Szerintem egyszer minden nőnek érdemes lenne végighallgatnia a Vagina Monológokat, vagy megnézni az előadást, mert elgondolkodtató, megmosolyogtató, megdöbbentő, zavarba ejtő. Besötétíteni a szobát, meggyújtani néhány gyertyát, majd elfeküdni az ágyon és csak hallgatni. Lehet elindul néhány könnycsepp az arcokon, de még az is meglehet, hogy épp a kis kacsó indul el vándorútra. Egyre lejjebb és lejjebb. ODA. LE…ahova „nem szabad”, és mégis. Miért ne lenne szabad? Hiszen a miénk!

Összességében...

Megannyi érzés kavarog bennem. Időnként feltör egyikük, másikuk, majd szétfröcskölik mérgeiket, aztán tovatűnnek. Nem kellemes. Egy cseppet sem. 

Tévedés ne essék, nem vagyok sem depressziós, sem rosszkedvű. Csupán vannak dolgok, amiket nem tudok elengedni, átlépni felettük elégedetten.

Itt van az a tragédia, ami nem régiben történt. Majd mindennap eszembe jut, és majd mindennap kísért álmaimban. Bár alig, sőt, inkább nem is ismertem az illetőt, valamiért mégis megérintett. Még nem tudom, mi állhat a háttérben.

Aztán újra és újra a kapcsolatokra terelődik a figyelmem. Egyik nap még úgy hiányzik, mint egy falat kenyér, míg másnap dacosan elutasítom, és gyűlölködve köpök rá. S mi az igazság? Az, hogy elkeserít az egyedüllét, amit eddig élveztem, ma viszont már magányos vagyok. Lassan beleőrülök ebbe, és besavanyodom. Hiányzik a körülölelő szeretet, de még inkább, hogy valaki végre elfogadja a szerelmem, a gondoskodásom, a kezem, a csókjaim. Volt, hogy szerettem, és volt, hogy szerettek. Olyan is volt, hogy kölcsönös érzések áradtak szívtől-szívig…de mire felfoghattam volna mit jelent elfogadásban, szerelemben élni …. addigra…. (piszok nehéz kimondani).  Nem tudom, miért van így ez az egész, de nagy valószínűséggel az én hibám. Mindig elrontok valamit….   Le kellene lökni Murphy-t a hátamról.

Na meg itt van a test is, mint fizikai létünk tükre. Az egészségemre csöppet sem vigyáztam, hagytam, hogy a stressz, a cigi cafatjaira szedje. Állok és bámulok bambán, hogy nem bírok, hiába akarok, hullik a hajam és csak úgy vagyok, mint egy próbababa. Ennek orvoslására elkezdtem egy kutyakemény edzést, hogy megkövült testembe valami életet csiholjak. Végeredmény: Úgy mozgok, mint egy ólomkatona, nem bírok leülni a wc-re, de! Érezem, ahogy feszül minden izmom. [Tudom, hogy minden kínom ebbe vezetem le, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem feltétlenül egészséges. Majd kinövöm!]

Persze az élethez nem csak a test karbantartása kell, hanem a szellemé is. Azt hittem az írás jó muri lesz ilyen szempontból, de most még az is nehezemre esik. A fotóim unalmasak, átlagosak, nincs bennük semmi extra. Semmi, amitől azt mondanám, hogy IGEN. Büszke vagyok rá.

Azt hiszem a napi vinnyogás című rovatot olvasták!

Heti útravaló Müller Pétertől

Forrás: www.life.hu

"Nem tudsz olyan közel lenni hozzám, hogy ne hiányoznál szüntelenül."

Ez az útravaló csak szerelmeseknek szól, ha nem voltál szerelmes, nem érted. Akkor csak olvasd úgy, mint vallomást egy tájról, amelyet nem láttál még. Egyszer talán arra jársz te is!

Szóval, ha szerelmes vagyok, rád gondolok, mert hiányzol. Látlak, és hiányzol. Megfogom a kezed, és hiányzol. Átölellek, és hiányzol. Megcsókollak, és közben mégis hiányzol. Ölellek, az enyém vagy, s egy pillanatnyi gyönyör után, újra csak hiányzol.

Nem tudok úgy beléd bújni, hogy ne hiányozzál még. Nem tudlak olyan szorosan magamhoz húzni, hogy ne hiányozzál még. Vágyódom rád, s néha azzal áltatom magam, hogy mint egy madárkát elfogtalak, a markomba szorítalak, végre az enyém vagy, de közben azért ott lappang bennem az aggodalom: elszállsz.

Nem vagy az enyém! Soha! A magadé vagy.

A szerelem: örök vágyódás. Vágyódás a vágyra. Ha "csak" egyszerűen szeretlek, akkor a szó hétköznapi értelmében jó veled. Jó, hogy mellettem vagy, és ha elmész, nem hiányzol, mert tudom, hogy előbb-utóbb visszajössz, de ha "szerelmes" vagyok beléd, akkor nemcsak jó veled, de szenvedek is a hiányod miatt. Elérhetetlen vagy.

Hiába mohó ölelés, szeretkezés, csók, elfáradok és elalszom, de amikor felébredek, megint hiányzol. Az "enyém vagy" érzése csak egy átsuhanó pillanat élménye. Nem lehetsz az enyém, és én se a tiéd. Mindig sóvárgunk egymásra.

Ilyenkor sejtjük meg, hogy a szerelem egy transzcendens élmény. Eggyé tenni a kettőt - lehetetlen. Nem igazi szerelem az, amelyben nincsen szenvedés. Csak az tud nagyon boldog lenni, aki nagyon boldogtalan is tud lenni. A kettő együtt jár.

Még az a szerencse, hogy a fájdalomban is sok öröm van. Erről szólnak a legőszintébb szerelmes versek és az imák is. Mert az igazi istenszeretet leginkább a szerelemhez hasonlít: Énekek éneke.

Szeretnél szerelmes lenni? Én igen. Ez bennem a legértékesebb.

Hárpia vagyok, ments ki innen!

Nos, Maio nyaralni megy, én pedig már alig várom, hogy megérkezzen a csomagom, mely a Verazéletből és a Vagina monológokból fog állni. Remélem kellemesen feltölt majd, és jön egy adag ihlet is.

Rám férne, mert még a fotósorozatommal sem állok sehogy, és szellemileg is nullán vagyok. Ha már nyaralni nem is megyek, és munkám sincs – még sincs időm semmire –akkor legalább valahogy máshogy be kellene hozni a lemaradást. 

Mostanában eléggé feszült vagyok, és lassan inkább egy házisárkányra hajazok. Tegnap olyan erővel kevertem a palacsintát, hogy azt bármelyik háziasszony megirigyelte volna. Két perc alatt gyönyörű, és ínycsiklandó tésztát sikerült összehoznom. Aztán összeroppantottam teljesen véletlenül egy tojást a kezemben, majd kiborítottam az olajat…mindezt a kapkodás és az agybaj miatt. Totális őskáosz uralkodott a konyhában. A plafontól a csempéig.

Nyilván tudom mi bánt, azt is mi játszódik most le a fejemben, de mindenhez idő kell. Ahhoz viszont, hogy ne ordítsak le mindenkit, és ne szóljak be mindenkinek, óriási erőre és önfegyelemre vagy szükség. Nem tesz jót a sok itthon töltött hét. Lassan hárpia lesz belőlem.