Összességében...

Megannyi érzés kavarog bennem. Időnként feltör egyikük, másikuk, majd szétfröcskölik mérgeiket, aztán tovatűnnek. Nem kellemes. Egy cseppet sem. 

Tévedés ne essék, nem vagyok sem depressziós, sem rosszkedvű. Csupán vannak dolgok, amiket nem tudok elengedni, átlépni felettük elégedetten.

Itt van az a tragédia, ami nem régiben történt. Majd mindennap eszembe jut, és majd mindennap kísért álmaimban. Bár alig, sőt, inkább nem is ismertem az illetőt, valamiért mégis megérintett. Még nem tudom, mi állhat a háttérben.

Aztán újra és újra a kapcsolatokra terelődik a figyelmem. Egyik nap még úgy hiányzik, mint egy falat kenyér, míg másnap dacosan elutasítom, és gyűlölködve köpök rá. S mi az igazság? Az, hogy elkeserít az egyedüllét, amit eddig élveztem, ma viszont már magányos vagyok. Lassan beleőrülök ebbe, és besavanyodom. Hiányzik a körülölelő szeretet, de még inkább, hogy valaki végre elfogadja a szerelmem, a gondoskodásom, a kezem, a csókjaim. Volt, hogy szerettem, és volt, hogy szerettek. Olyan is volt, hogy kölcsönös érzések áradtak szívtől-szívig…de mire felfoghattam volna mit jelent elfogadásban, szerelemben élni …. addigra…. (piszok nehéz kimondani).  Nem tudom, miért van így ez az egész, de nagy valószínűséggel az én hibám. Mindig elrontok valamit….   Le kellene lökni Murphy-t a hátamról.

Na meg itt van a test is, mint fizikai létünk tükre. Az egészségemre csöppet sem vigyáztam, hagytam, hogy a stressz, a cigi cafatjaira szedje. Állok és bámulok bambán, hogy nem bírok, hiába akarok, hullik a hajam és csak úgy vagyok, mint egy próbababa. Ennek orvoslására elkezdtem egy kutyakemény edzést, hogy megkövült testembe valami életet csiholjak. Végeredmény: Úgy mozgok, mint egy ólomkatona, nem bírok leülni a wc-re, de! Érezem, ahogy feszül minden izmom. [Tudom, hogy minden kínom ebbe vezetem le, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem feltétlenül egészséges. Majd kinövöm!]

Persze az élethez nem csak a test karbantartása kell, hanem a szellemé is. Azt hittem az írás jó muri lesz ilyen szempontból, de most még az is nehezemre esik. A fotóim unalmasak, átlagosak, nincs bennük semmi extra. Semmi, amitől azt mondanám, hogy IGEN. Büszke vagyok rá.

Azt hiszem a napi vinnyogás című rovatot olvasták!