kapcsolom most magam. Nem igazán szeretnék sem beszélgetni, sem létezni. Jelenleg.
Átlagos reggelnek indult a mai. Pont, mint bármikor máskor. Reggel korán felébredtem, morogtam egy sort, mert nem maradt kávé. Kutyultam magamnak másikat és a kisbögrémmel együtt a fotelbe telepedtem. Kicsit megfájdult a fejem, így gondoltam pihizek még egy kicsit, mielőtt indulunk a kórházba. Öcsit vissza kellett vinnem az éves szemészeti kontrollra.
Aztán Apa kiabált, hogy azonnal vigyem be a városba, nagy baj van. El sem tudtam képzelni mi történhetett. Most meg ülök a gépem előtt, mielőtt már az egész testem lefertőtlenítettem – tömény hipóba áztatva -, aztán lezuhanyoztam extra illatos tusfürdővel, és legalább ezermilliószor kezet mostam. Hipóval. Soha nem láttam még hullát közelről, nem éreztem még hullaszagot…ma viszont csak álltam a rendőrök, hozzátartozók gyűrűjében az utcán, miközben megcsapta orrom az öt, azaz 5 napos hulla szaga ebben a 40 fokban. Amikor a hullaszállítók elmentek, fel kellett menni a lakásba, ahol a hölgy meghalt, és el kellett hozni a holmijait, meg becsukni a lakást. Istenem, az a fertelmes…iszonyatos bűz. Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám. Ezek után minden tiszteletem az egészségügyben, rendőrségnél, tűzoltóságnál dolgozóknak. Komolyan.
Visszavetett ez a tragédia, és egyben megállásra kényszerített. Mindenhol azt a szagot érzem. A ruháimon, az ágyneműn, a bőrömön, az utcán, a kocsiban. 10 km-rel az esettől is érzem. Az orrom elraktározta a szagot. Bűnösnek érzem magam, pedig semmi közöm nem volt a dologhoz. Mar, hogy milyen fiatal volt az illető. És fáj, hogy ennyi az élet!
Meg kell állnom. Újra. El kell gondolkoznom mit akarok az életemtől, merre szeretnék menni, kivel szeretném megosztani az életem. Vannak dolgok, amiket most, nem holnap, nem holnapután, hanem MOST kell kimondani, megtenni, s vannak dolgok, amiket MOST kell abbahagyni, változtatni. Hányszor nem mondjuk ki a következő szavakat: HIÁNYZOL, SZERETLEK, BOCSÁJTS MEG. S miért? pusztán gyávaságból, mert félünk mit szól a másik. Mentjük a bőrünket, várjuk a megfelelő alkalmat. És mi van, ha nem lesz több lehetőség? Ha nem lesz már alkalmunk, hogy megöleljük a kedvesünket és a fülébe súgjuk: szeretlek, és jó, hogy vagy nekem! Vagy ha nem lesz alkalmunk elmondani egy számunkra nagyon tetsző hölgynek, úrnak, hogy: Nagyon tetszel, és szeretnélek jobban megismerni! Igyunk meg valamit! És, ha nem lesz több alkalmunk, hogy elmondjuk annak, akit a világon mindennél jobban szeretnénk szeretni, de elcsesztük, hogy: Úgy sajnálom, hogy bántottalak!Kérlek bocsájts meg nekem! Ha van rá mód kezdhetnénk elölről, tisztalappal? Szeretném, ha adnál nekem még egy esélyt! És ha a gyermeknek, aki haragszik a szüleire nem lesz több alkalma, hogy átgondolja mégis a szüleinek köszönheti életét, és sok minden mást is, és ezáltal nem lesz ideje máshogy cselekedni? És az édesanya, aki lemondott gyermekéről, de megbánta már tettét, és habozik, hogy visszaszerezze őket? Vajon lesz e még rá lehetősége, ha nem teszi meg még MA?
Válaszokat akarok, és tetteket. MOST. All in alapon kell, mert holnap már lehet késő lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése