Kedves kicsi Csodám!
Időnként egy különös érzés kerít hatalmába, amikor Rád gondolok. Ilyenkor magam elé képzelem gyönyörű arcod, s szemeid, melyből a határtalan keserűség, s az értetlenség csillan vissza. Aztán elmosolyodsz, és olyan vagy, mint amikor először láttalak. Elszorul a szívem, mert bár azt mondják, hogy minden két emberen áll, de ezt én tettem Veled, Velünk...
Néha egy csalóka képen Te is úgy érzel, ahogy én. Minden rossz ellenére áment bólintasz a bűnbocsánatra, megfogod a kezem, és megölelsz. Szorosan, úgy igaziból. Néha elhiszem, hogy vársz rám a messzi távolban, néha elhiszem, hogy elindulsz felém…hogy félúton találkozzunk, és egy szenvedélyes csókban forrjunk össze. Néha elhiszem, hogy újra történik egy olyan csoda, mint nem is olyan régen, és minden szép lesz megint.
Jöttöddel és menteddel is felforgattál mindent. Már épp lemondani készültem mindenről, hiszen az ember csak egyszer szerethet úgy Istenigazából…de Te ezt is megcáfoltad, mint minden mást is. Megmutattad, megtanítottál, hogy józanul, két lábbal a földön is lehet nagyon szeretni a másikat. Neked köszönhetően igaz lett az a sor: „ Egy gyermekké tettél, akit a szerelem nevel fel.” A melletted töltött röpke idő alatt nőttem fel végérvényesen. Aztán történt, ami történt és minden felfordult bennem, körülöttem. Megtanultam, hogy egy-egy meggondolatlan tettnek szörnyű következményei lehetnek, melyek mindent megváltoztatnak. Eltelt már valamennyi idő, de még éjszakánként mindig ostorozom magam és még mindig mardos a bűntudat, a tehetetlenség, hogy már semmin nem tudok változtatni. Azt hiszem ettől kegyetlenebb büntetést még soha nem kaptam, és nem is fogok. Fáj, de tudom, hogy jogos….
Próbálok ezzel együtt élni, nem gondolkodni folyton, nem sírni és nem írni, nem belefulladni az önsajnálatba. Azt hiszem tényleg sikerült. Felnőni, változni, másként szemlélődni.
Ez a legtöbb, amit megtehettem, Érted, Magamért...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése