B.Ú.É.K.

Kedves blogger társadalom!

Ez az év is elmúlt csendesen...vagy annyira nem is csendesen, de nyakunkon a következő, aminek azt híresztelik haláli lesz a vége. :) Én nem hiszek ezekben az idiótaságokban, de annyi szent, hogy gazdaságilag kemény évnek nézünk elébe, és igencsak meg kell húzni azt a bizonyos nadrágszíjat, szerintem majdnem mindenkinek, de legalábbis oda kell figyelni, hogy mire mennyit.

No, de nem is akarok most ilyenekkel foglalkozni, sem idegesíteni a jó népet, csupán szeretnék Mindenkinek

Egészségben, boldogságban, szerelemben, együttlétekben, vidámságban, mókában, kacagásban, sikerekben és anyagiakban gazdag Boldog Új Évet Kívánni!

A NŐ

Már egy jó ideje foglalkozom a női szerepekkel, magával a NŐ-vel. "Ó mi sem egyszerűbb ennél - mondta egyik ismerősöm - hiszen te magad is nő vagy!" Valóban, Nő vagyok. De a női lélek annyira bonyolult, annyira sokszínű, hogy azt megfejteni egyszerűen lehetetlenség ... de aki kitartóan, állhatatosan tud gyönyörködni a természet eme csodájában, talán eljuthat a válaszhoz. Én ... csak behunyom a szemem... és magam elé képzelem:

a nőt, aki reggel álmosan, kótyagosan kászálódik ki az ágyból. A nőt, aki fáradtan, parányi szemekkel ül a konyhában, kávéját kortyolgatja, miközben az első beszűrődő kora reggeli napsugár arcát narancsos színekbe vonja. 
Aztán látom a nőt, párja vállára borulva, abban a harmóniában, és biztonságban, amit két ember egymásnak csak nyújtani tud.
Egy állapotos kismamát, ahogy kedvese gyengéden a hasát puszilja, s a picinyke szobát az együtt várakozás öröme tölti meg.
A szerelmespárt ahogy elvesznek egymás tekintetében, és a földöntúli mámor, mit a jelenben átélnek egymás karjaiban.
A párt, alvó gyermekük ágya felett összeborulva egy nehéz nap végén.
A nőt, aki gyengéden magához öleli kicsiny gyermekét, majd örömtől ragyogó arccal ölébe ülteti az apróságot, és egy megkopott meséskönyvből felolvas neki.

A könnyeivel küszködő nőt, akit sorsára hagyott a világ, arcán a fájdalommal, ami épp utat tör magának, s könnyek borítják halovány orcáját.
De látom a veszekedő párt is, ahogy összeborul minden, minden amiben hittek, amit együtt építettek fel. Aggodalom, keserves fájdalom, és csalódottság látszik az arcukon. A folytonos harcoktól - hisz a társadalom számára kitaszítottak- fogytán már az erejük, és nem biztosak abban, hogy képesek egy újabb csatát megvívni a világgal.
És ott vannak az ujjal mutogató emberek is, ahogy egy fiatal párt becsmérelnek. Ők pedig riadtan szorítják egymás kezét, s közben félig leszegett fejjel állnak a tömeg előtt, mint akik halálos bűnt követtek el ... Nagyon szeretik egymást, de kétségek gyötrik őket mert pontosan tudják, hogyha egymás mellett döntenek akkor még sok-sok akadály fogja nehezíteni útjukat.

De látom még a nőt, ahogy egy elégedett, önfeledt mosoly kíséretében magasba emeli kitüntetését.
Aztán a nőt a katedrán, ahogy a kócos buksijú gyermekeket bevezeti a tudományok kalandos világába, a műtőasztalnál, ahogy egy beteg ember életéért küzd már órák óta, a cukrászatban, amikor az 50. tortát díszíti görnyedve, a festőállvány előtt, az alkotás pillanatában, s a laborban, abban a szent minutumban, amikor felfedezi egy gyógyíthatatlan betegség ellenszerét.
 
Látom a nőt, ahogy fáradtan hazaesik, és csak a rajcsűröző gyerekek, és a rendetlen lakás fogadja. De azt is, ahogy a dolgozó nőt, Kedvese gyertyafényes vacsorával várja.
A nőt, ahogy artikulálatlan hangon ordít a párjával, kezével a mosatlan edényekre mutatva.
A nőt, ki rajtakapja párját, ahogy az egy másik nőt csókol.
A nőt, ki könnyei árjában úszva, elmosódott sminkkel, egyedül fekszik a nappali szőnyegén, körülötte széttépett fényképek, levelek, melyek egy tovatűnt kapcsolat végét jelzik.

    S egy idős párt a tó parton, kéz a kézben a vizet csodálva..

A Nő sokrétű, bonyolult, de közel sem buta, sete-suta, ügyetlen és használati tárgy. A Nőknek vannak okos meglátásaik, gondolataik, és mély érzéseik, de tudnak kegyetlenek és szörnyen gonoszak is lenni. S bár eddig rengetegszer megkaptam, nem vagyok feminista, egészen egyszerűen foglalkoztat a téma, talán azért is, mert én is a gyengébbik nemhez tartozom...

Szeretni valakit valamiért...

"Hosszú az út, amíg kezem a kezedhez ér..."

Egy másodperc, egy hang, elég ahhoz, hogy kialakuljon egy érzés. Egy érzés, ami egyre csak erősödik, fokozódik, egészen addig, míg az őrült szerelem tűzében a két szív összeforr, s a vágy beteljesül...

Nem tudnám megmondani, hogy mikor, hogyan alakult ki, egyszerűen csak megtörtént a csoda. Ép ésszel fel sem tudtam fogni, és sokáig azon kattogtam hogyan lehet az, hogy titkos vágyaim válnak valóra úgy, hogy egy szót sem szóltam.

Amikor először megláttam, a torkomban dobogott a szívem, angyali mosoly ült az arcomra, és felragyogott a szemem, pedig akkor még nem tudhattam,hogy mi jár a fejében, és a saját érzéseimet sem fogalmaztam meg önmagam számára. De a feszültség ott lebegett a vasútállomás peronján, és mindent betöltött a várakozás izgalma.

Gyávaságból, babonából vagy csak az eddig elkövetett hibáimból tanulva...igazából nem tudom, csak azt, hogy vigyázni akarok Rá, óvni Őt, a nyíló, tiszta virágot, ameddig csak lehet. 
Nem akarok hiú ábrándokat kergetni, nem akarok elérhetetlen ideákat, illúziókat állítani, nem akarok én semmit. Csak látni Őt mosolyogni, önfeledten nevetni, megfogni puha kezét, és kéz a kézben elvonulni az olykor rideg világ bántó zajai elől, vagy pedig együtt, karöltve harcolni, mint Bonnie és Clyde. Ennyit szeretnék, semmi egyebet.

Advent-gondolatok-felnőtté válás

 Ha valaki olyan lelkülettel rendelkezik,mint én, annak kutya nehéz a való világban élni. Abban a világban,ahol kötelezettségek vannak, ha előre, feljebb akarsz jutni szakmailag, a tanulásban, a munkában akkor bizony elég sokszor kénytelenek vagyunk olyan döntéseket meghozni, amiről pontosan tudjuk,hogy nem túl erkölcsös, vagy megbántunk vele valakit, esetleg nem túl tisztességes. Abban a világban érvényesülni,ahol a pénz az Úr, és ha te nem ilyen beállítottságú vagy, akkor kínlódsz. Ebben a világban gyermeki lelkülettel élni a mindennapokat nem egyszerű feladat. Ez volt az utolsó csepp, ama pohárkámban. Összeborult az a bizonyosan jól felépített, minta, bezzeg élet, amit eddig éltem. A szüleim mindig arra tanítottak,hogy jól kell viselkedni mindig, minden körülmények között, és igyekezni kell,hogy másoknak segítsünk,ahol csak tudunk. Törekedni kell a maximálisra, hogy becsületes munka árán, szorgalommal érjünk fel a csúcsra. Ez mind szép és jó, de ha valaki mindezt maximálisan komolyan veszi, és megpróbálja kivitelezni, nos, az ide vezet. Görcsös akarás, a test és a lélek teljes kizsigerelése, önmagad szétosztása. Nem értettem, hogy mindet megteszek másokért, engem mégis "rugdosnak", és nem is szeretnek, csak képmutatóan viselkednek,hogy kihasználják óvatlanságom és naivitásom. 

Ez az augusztus óta tartó háború, mely a lelkem mélyén dúlt, lassan elcsitul, és a negatív érzések átalakulnak. Ezalatt az időszak alatt meg kellett tanulnom, hogy az életben semmi nem fekete vagy fehér, és a bizalom fontos dolog, de nem naivan, és felelőtlenül kell osztogatni. Valamint az, hogy valaki óvatos, az nem azt jelenti, hogy paranoiás, csupán a védelmi rendszerünk szükséges eleme. Meg kellett tanulnom megnyílni az emberek, a világ felé, mert azzal,hogy bebetonoztam a szívem, a pozitív impulzusoknak is csak a töredéke szűrődött be a réseken.

Ma még mindig ugyanaz a gyermek vagyok, aki nyáron voltam, de tűzben edzettem szívem, kalapácsoltam, formáltam gondolkodásmódom, és a szívem falait leromboltam. Mindez nem jelenti azt, hogy most már soha nem lesznek gondjaim, hogy mindent profin fogok venni, de talán könnyebben fogom kezelni a problémákat, és ami a legfontosabb: a múlt sérelmeit, mint héliummal töltött lufikat engedtem tovaszállni, hogy ne mérgezzék tovább lelkem rózsáit. 

S ahogy lebontottam a falakat, ahogy mindent átitatott a gyönyörű fény, úgy egy égi csoda történt. Egy csodálatos ember toppant az életembe, akit féltő gonddal rejtegetek még, mert nem szeretném, ha bárki, bármi is belerondítana ebbe a szépségbe. Nem őrült lángolás, hanem érett gondolatok, biztos érzések, óvatos lépések, és kemény harcok a boldogságért.

Könnyek

Füstölgő dohány, gőzölgő kávé, és a fájdalmat takarandó alapozót, s vele a tökéletesség érzését felolvasztó könnycseppek árja. Merengsz a távolba, és nem tudod, miért kelt fel Neked a nap, vagy hogy mi értelme volt ki kelni az ágyból, felöltözni, és elindulni a hétköznapi taposómalomba. A feladatok távoli, homályos foltok, hiszen mi fontos ma már? Leszállt a sötét éjszaka, nyugovóra tért már minden szoba...egyedül Te virrasztasz ébren, tátongó, vérző sebeid apró kezeiddel szorítod, de pontosan tudod, hogy ez már mit sem ér. Fejedben cikáznak a gondolatok, mint a nyári vihar villámai, s csak nézed a szőnyeg kékjét, s bármi értelem nélkül, létezel. 

Millió megválaszolatlan kérdés, millió sóhaj, milliószor millió társaságban eltöltött magányos perc, káosz és egy hatalmas, tátongó űr. Nem tudod hova vezet az út, nem tudod merre mész, csak rakosgatod a lábaid egymás után, jobb aztán bal, egy éles kanyar, majd hosszú egyenes. Száz meg száz okos gondolat, baráti jó tanácsok, szánalommal teli pillantások, és kapkodó kezek, melyek nem érhetnek el, nem foghatnak meg, bármilyen közeliek is.

Nem értenek, nem érted önmagad. Kontrollálhatatlanná válnak a tettek, a szavak, és nem tudod megakadályozni mindezt. Elemi erők vívják harcaikat, marcangolják bensőd, s kínzó fájdalom jelzi útjukat. Már ezer sebből vérzik szíved, mikor egy semmitmondó templom előtt elhaladsz. Fölnézel a szigorúan magasló tornyokra, s úgy döntesz már nincs mit vesztened. A hely ismerős, de az érzés idegen. S akkor, ott, a tömjénnel átitatott templomban, a  padlóra kényszerít egy erő. Húz, vonz, egyre lejjebb, míg végül csontos térded a hideg márványon koppan,  könnyáztatta arcod felemeled, tekinteted a keresztre feszített Jézusra szegezed, s egy kósza ima,  vékony sorai remegnek ajkaidon. De hiába, nem jön a várva várt feloldozás, csak  egy halovány reménysugár, hogy van holnapod, mely talán elhozza neked a megnyugvást.

Advent 2. vasárnapja

Még tart a folyamat, és még nagyon nem tartok sehol.....

Úgy fel tudom húzni magam, amikor azt kérdezik, mondják nekem az emberek - akiknek semmi köze nincs az életemhez, hiszen nem a barátaim, nem olyanok, akiktől szívesen kérek tanácsokat, csupán vad idegen emberek - hogy te miben készültél ki, hisz semmi gondod nincs? vagy Te omlottál össze, nevetséges, nekem, másnak sokkal több, komolyabb problémája van? és még ez: A szerelmi bánat nem jogosít fel minderre, mit gondolsz te, ennyi idősen ez normális! Okés, okés, értem én, hogy mindenkiben túlteng az értelem, és mások életében is okoskodni kell, még akkor is, mikor fogalmuk sincs a másik életéről, és nem kértek a jó "tanácsaikból', de....könyörgöm, ne szóljon be nekem az, aki még csak nem is ismer. Jó, hogy vigyorgok örömömben és kínomban is, de az nem jelenti azt, hogy velem, nálam minden rózsaszín. Tudom, hogy kemény burkot húzok magam köré, hogy elvonulok gondolatban a kis világomba, pontosan azért, hogy ne tudjanak bántani, és nem vagyok hajlandó onnan előjönni. Persze várom a szépet és a jót, de nem fog jönni, hogy is jönne, hisz nem tudja a kemény páncélt áttörni. Tárulkozzak ki? Hát jó! Talán számomra is tanulságos lesz.

Nos, réges-régen, ott fent a Mennyben, ahol minden csupa fehér, és csupa béke, a kacarászó angyalokkal játszadozott picinyke lelkem, mikor az Úr magához hívott, leültetett trónusa mellé, és kért, hogy nézzek a tiszta vizű forrásba: - Nézd! Ott lent a Földön, az a fiatal asszony már régóta imádkozik érted. Arra kért, hogy téged küldjelek el neki. Ezért úgy döntöttem, hogy a mai nappal kezdetét veszi földi életed. Ma megfogansz, és abba a magzati testbe kell burkolóznod, majd megszületned, és beteljesítened a küldetésed, amit tőlem kapsz.

Gyermeki lényem nem értette ezen sorokat, csak annyit, hogy egy fiatal néni már nagyon vár rám, és nekem oda kell mennem hozzá, hogy fényt vigyek az életébe. És nekem nagyon aranyosnak tűnt a néni, ezért örültem, hogy engem választott, és nem akartam csalódást okozni neki, hát megfogantam.

Gyorsan teltek az évek, a mélységes szomorúság, keserűség váltotta egymást az örömmel, de igazi harmóniára, és békére soha nem sikerült szert tennem. Valahogy a kétség és az aggodalom mindig ott bujkált, megmérgezve a boldogság perceit. 

Az életem nem szólt másról, mint a teljesítésről, a megfelelni akarásról, hogy mindig jó kislány legyek, hiszen azt hittem -tévesen - hogy akkor mindenki szeretetét elnyerem. Tiszteltek az emberek, de az igazi, szeretetteljes, felhőtlen, feltétel nélküli kapcsolat valahogy mindig távol állt tőlem. Ha megfeleltem az elvárásoknak "szerettek", ha kicsit is önmagam adtam, elfordultak tőlem. Ebből azt szűrtem le,hogy húzni kell az igát, igazi énem eltaposni, és az emberek által felállított vágyképet felöltve parádézni, és akkor egy viszonylag "boldog" életet élhetek. Nagyot tévedtem. Azáltal, hogy elnyomtam valós énem, nem is szerettem magam, mindenkit magam elé helyeztem, és az én érdekeim a ködbe vesztek. Aztán elérkezett a pont, amikor megszabadultam minden tükörtől, mert nem tudtam belenézni. Egy ronda, értéktelen embert láttam, aki mindenét szétosztja, magát feldarabolva mindenki terhét cipeli, és még sem jó, még sem szeretik. A családi légkör elviselhetetlen, és iszonyatosan fájdalmas bélyeget égetett a bőröm alá. Erre egy terápián jöttem rá, hogy mindkét szülőm családi háttere - különböző okokból - borzalmas volt. Mindketten elveszett gyermekként kezdtek közös életet, s nyiladozó értelmemre mindketten úgy tekintettek, mint megváltásra. Kicsit nagyképűnek hangzik eme kijelentés, de tényleg így van. Sokszor azt érzem, hogy nem bírom azt a terhet, amit rám rónak, és nem tudok ezzel megbirkózni. Mindketten tőlem várják a segítséget, és ez nem vicc. Villámhárítóként, szerető anya képében állok saját szüleim előtt, s azt várják, hogy majd megoldom, tanácsokat adok problémáikra. Én, a gyerek, oldjam meg a saját testvéreim nevelésében elkövetett hibákat, a munkahelyi gondokat, az anyagi problémákat. Bár nincsenek tudatában ezen dolgoknak, és eddig én sem voltam, de itt lenne az ideje, hogy megerősödjenek, felnőjenek, hisz a szerepek kissé elcsúsztak. Ők a felnőttek, a gyermekeik szülői, és igen, ők is gyermekei valakiknek, de nem nekem. Én "csak" a GYERMEKÜK vagyok, és nekem nem az a feladatom, hogy föléjük nőjek, hanem hogy felnőjek, és saját önálló életet éljek. De a jelenlegi állás szerint ez is képtelenség, hiszen pénteken már hívnak, ha mondjuk délután 6-ra nem érek haza, és ha gépen dolgozom - képet máshogy nem tudok szerkeszteni -, akkor csak játszom, és ha fotóznom kellene menni hosszabb útra: a, verzió : a kocsi drága, hiába én fizetem b, verzió: motorral nem mehetek, mert nem c, verzió a busz költségesebb, körülményesebb, mint az autó, tehát azért nem, így ott vagyok, hogy üljek be a vitrinbe, szépen mosolyogjak, és ha gond van adjak értelmes tanácsokat, vagy inkább oldjam is meg. 

Persze ez csak egy megközelítése az otthoni dolgoknak, hiszen ettől sokkal árnyaltabb, némi testvérféltékenységgel, alkoholproblémákkal, következetlenséggel, vallási fanatizmussal, konzervativizmussal fűszerezve. 

Aki úgy gondolja, hogy az én életem mesébe illő leányálom, akkor az nagyot téved. Annak elmondanám, hogy másfél évig éltem nyugtatókon, gyógyszereken, hogy ne hulljak szét, két kísérletem volt, hogy itt hagyjak mindent a francba, abból egyet meg is csináltam, de úgy tűnik dolgom van még, mert nem sikerült. És egyik sem szerelmi bánattól vezérelve. Legfőbb oka a családi háttér volt, és maximum árnyaló tényezője lehetett a párkapcsolati sikertelenség.

A legnagyobb baj az, hogy soha nem néztem szembe önmagammal, a múltammal, és soha nem mertem gyökeres változásokat eszközölni, mert féltem, hogy akkor mindenkit elvesztek, hiszen már nem olyan leszek, mint voltam,és ők azt "szeretik", azt a nyámnyila, naiv, megvezethető kislányt, aki nem meri vállalni a felelősséget, és nem meri a fényben is megmutatni önmagát. Mindez elvezetett a jelenlegi állapothoz, amikor már nem lehet elbújni, amikor a szőnyeg alá söpört problémák akkorára duzzadtak, hogy már nem lehet lazán átlépni. Ha megkérdeznétek, hogy de mégis mi a baj? Akkor elmondanám, hogy megfojt az életem, olyan, mintha egy tonnás keresztet kellene 50 kg-os, meztelen kis testemen cipelnem, és a durvára csiszolt fa felsérti puha kis bőröm, csörgedezik bíbor vörös vérem, és hallhatóan roppannak, törnek csontjaim, míg a végén maga alá temeti csöppnyi testem a súlyos tákolmány, és kilehelem életem.

Akkor, amikor leszokott dohányosként a kert végében, egy farakáson, füstölgő cigerettával a kezemben meredten néztem magam elé, közben pedig tengert töltött meg könnyeim árja,...akkor mondtam azt, hogy nekem ez már túl sok...nem bírom tovább. Nekem ez az élet nem kell, én EZT, ÍGY nem akarom tovább folytatni, mert nincs értelme. Végig gondoltam lehetőségeim. Vagy itt a kert végén, ahol a madár sem jár...nos itt visszatérek teremtőmhöz, vagy...segítséget kérek, és újra építem az életem. Az utóbbit választottam. Bár szkeptikusként mentem a kineziológushoz, de úgy tűnt jó hatással van rám, és nem butaság, de még ekkor sem szűnt meg a kételkedés. A kiadott feladatokat csináltam egy ideig, aztán sokáig nem. Kíváncsi voltam, hogy a jó irányú változást csak bebeszéltem, vagy tényleg hatásos. De azt vettem észre, hogy valóban van benne valami, mert ahogy nem csináltam a feladatokat, ugyan oda süllyedtem vissza. Most ott tartok, hogy jó, akkor ha használ, csinálom, és odateszem magam, végül is az én életem, és nekem kell magamat helyretennem nem másnak.

A cél, egy ép, erős ember összekovácsolása, tudni kezelni az emberi kapcsolataimat, fotósként érvényesülni, a jelenlegi munkámban a lehető legjobban helyt állni, a sulit pedig kiváló eredménnyel, és használható tudás megszerzésével elvégezni. 

A múlt

Terápiám fontos részét képzi a múlt azon sérelmeinek elengedése, amit nem tudtam feldolgozni, és tudva levő dolog, hogy azon változtatni már nem tudok, tehát el kell engednem a kínzó fájdalommal együtt, vagy az űrrel, ami még bennem él.

Első lépésként nem ugrottam túl sokat, csak két évet. Úgy hozta az élet, hogy felhívott "Tina" - ex Kedves, akivel azóta egészen szépen normalizálódott a viszonyunk- hogy jó lenne találkozni. Érte mentem, és fura mód, a kedvenc kávézómba irányított, halkan, óvatosan. Elmesélte mi van vele, majd nekem szegezte a kérdést, hogy "és Veled? Nem tudok rólad semmit. Mesélj már! " Így esett, hogy elmeséltem neki az összezuhanásom, a terápiát, és valahogy - nem szándékosan, legalábbis részemről nem- előkerült a mi kis kapcsolatunk, és annak szexuális vonzata. Remegtem, és a sírás fojtogatott, néhány kövér könnycsepp útnak is indult, de őszintén, keményen, mégis oly tisztán, vagdalkozás nélkül megbeszéltük a múlt eseményeit. Nem tudtam a szemébe nézni, de felemelte gyengéden a fejem, hogy tekintetünk találkozhasson, és igen! Bevallottam, hogy szerelmes voltam belé, nem csak úgy néztem rá, mint barátra, és azóta valami megváltozott bennem. Ő is elmondta,  hogy bár nagyon szeret mind a mai napig, soha nem nézett rám úgy, mint a szerelmére, sokkal inkább, mint a legjobb barátnőjére, aki bevezette őt eme csodás világba. De azt is megtudtam, hogy bár nagyon jó volt neki is, mégis minden alkalommal rettegés, és szégyenérzet fogta el, és nem tudta, hogy miért is kezdett bele. Érdekes volt hallgatni őt. Egy felnőtt, érett nő lett belőle, aki végre képes volt szembenézni önmagával, a tettével. Már nem fájt a szívem, sőt! Amikor azt mondta, hogy egyáltalán nem bánja, hogy már nem ő lesz az egyetlen nő az életemben, akihez szexuális kapcsolat fűz, és hogy ezután is barátnőm marad, és örülne, ha bemutatnám a leendő párom, egyszerűen földre kényszerített az öröm, és a meghatottság. Magához húzott, megölelt, én pedig elvesztem karjaiban. Jó érzés, hogy visszakaptam, mert sokat köszönhetek neki, attól függetlenül, hogy sok rossz momentuma is volt a kapcsolatunknak. 

Úgy tűnik az advent számomra ténylegesen a lelkem megtisztításáról, a lelki béke, és örömre való felkészülésről fog szólni.

Kettős blog ünnep!

Kétszeres ünnep van a freedangels.blogspot.com házatáján. 

Ha nem napra pontosan nézzük, csak havi szinten, akkor elmondhatom, hogy egy éve írom eme blogot, és 100 ezzel együtt 100+1 bejegyzést sikerült megosztanom Veletek. 2011. november 14-én azért nyitottam meg ezt a virtuális naplót, hogy az új iskolával járó élményeknek nyoma maradjon, ne tűnjenek el a balladai homályba, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ehhez a feladathoz még nem nőttem fel. Aztán teltek a hetek, hónapok, jött a kínlódás, mély gödör, vergődés, és egy véletlen kattintás után egy összeszokott bloggerkört találtam. Akkor még nem vonzott a dolog, de ahogy megtaláltam fogadott Nővérkémet, (aki jóval később lett a családom tagja), újra éreztem valamiféle érdeklődést, és újra belevágtam. Az elején, ahogy olvastam mások színes, összefüggő, értelmes postjait, kicsit nyomasztott, hogy én közel sem vagyok ilyen művelt, de telt az idő, és egymás után születtek az irományok, és ma már a 101-et írom. El sem hiszem.

Ezen időszak alatt többször változott blogom kinézete is, de úgy tűnik, hogy megtaláltam az IGAZIT! :) De azért nem ígérek semmit, mert sosem lehet tudni mit hoz a holnap!

Egy év nem sok idő, de azért mégis. Egy év alatt nagyjából körvonalazódhatott ki is vagyok én. Mindenki fejében kialakult már, hogy hogyan nézhetek ki, egy-egy helyzetben hogyan viselkedem, és lehetek szimpatikus, vagy abszolút ellenszenves is. Egy év leforgása alatt a hűséges olvasók láthatták már többszöri összeomlásom, munkában, tanulásban elért sikereim feletti örömöm, egy szerelmi csalódás kiheverését, és egy új szerelem pajkos játékát, és gyötrelmeit is. Ahogy visszanéztem a bejegyzéseket az jutott eszembe, hogy mennyi érzelem, mennyi történés tűnik el nyomtalanul, ha nem tesszük maradandóvá őket. Már a felére sem emlékszem, de ahogy elolvasom újra élem annak a napnak az eseményeit, az érzést. Fontosnak, de mindenképpen hasznosnak tartom a blogírást, és remélem a továbbiakban is megtartom ezt a jó szokást, és bízom benne, hogy azok is, akiket olvasok. Örülök, hogy itt vagyok, mert ez az én kis virtuális álomvilágom, ahová akkor is elmenekülhetek, ha a valóságban már a fejem fölé csapnak a lángok. S mindez nem valósulhatna meg hűséges olvasók nélkül, akiknek újfent szeretném megköszönni kitartásukat, és megtisztelő jelenlétüket!

Boldog születésnapot blogocskám, hű cimborám! :)

A lélek követel

Adjuk meg a léleknek, ami jár neki. Pár csepp kókusz olaj a párologtatóba, gyertyák és ez a zene. Muszáj kikapcsolni picit a külvilágot, máshogy nem megy. A lélek igen is követel, és most már itt az ideje, hogy rá is odafigyeljek. Jön az adventi időszak, meg egyébként is nagyon lent van szegény harmónia szintje, így törődést igényel. Most  nem szabad, és nem is akarok gondolkodni, vívódni az emberi gonoszságon.

Vonzás törvénye

Nem tudom, mi is pontosan ez a vonzás törvénye, de most már örülnék egy hallgatag, kis nyuszi lánynak, akivel nem lehetnek gondjaim. Még az sem érdekelne, hogy ettől nem lennék boldog. De így....

....esküszöm, hogy meg fogom tépni ezt a csajt! Milyen már, hogy miközben velem beszélget - megjegyzem, hogy letargikusan fáradt, állítólag - s közben kedélyesen, bájosan kacarászva üzeneteket vált az "ellenségemmel", a szobatársammal, aki lelkileg kicsinált, láthatta saját szemével, milyen állapotban voltam, és most meg a szemem láttára jól " elvannak ". Nem arról van szó, hogy ne beszélgessen vele, de azért ez így nekem nagyon fájt. Pláne, hogy ez nem az első ilyen volt, csak most telt be a pohár. Még együtt se vagyunk, de már a falra mászok tőle. Ez lenne a szenvedély másik formája?

Őszintén, most én reagálom túl a dolgot?


[ A folytatás hajnali 1 kor íródott... miután felb**ta az agyam. ]


Nem hiszem el, hogy miért ennyire bonyolult, hogy mindig ilyen nehéz esetekbe szeretek bele. Semmit nem lehet mondani neki mert megsértődik, igazából már ha eszem lenne nem is beszélgetnék vele. Minek? Úgy is én -állítólag- mindig felhergelem, szerinte esetlen vagyok, még ha aranyos szinten is, és semmi bókot - még csak barátilag sem - tud mondani, pedig tudja, hogy én ezek hiányától meghalok, teljes mértékig összezúzza a lelkem. De eközben azt írja üzenetbe - iskolai feladat, hogy mit adnánk egymásnak - önmagát adja nekem. Kösz!


Ha ezzel jár a szerelem, néhány hét lángolás, aztán gyötrődés...meggondolandó. Nem a hibákkal van bajom, csak azzal, hogy játszmázik, nem képes megélni egyszerűen tisztán a dolgokat. Tudom, kiderült rólam, hogy az érzelmi életem egy pici gyerek szintjén van, de legalább kimutatom, ami bennem van, nem tudom leplezni, és tudjátok mit? Nem is akarom. Mi értelme volna? 


Azt kapom, hogy velem jól elvan. Ez mi? Meg kiderült, hogy bejön neki a szobatársam, és ha egyiküknek sem lenne párja simán belemenne. - Lehet csak hergelt ezzel, de nem úgy tűnt.


Nem tudom mit kellene még tennem magammal, hogyan mossam át az agyam, vagy mi, hogy végre olyan párt találjak, aki végre szeretne, és akit én is szerethetek. Bármit megtennék érte, de most úgy érzem, hogy nagyon elbasztak az ősök 21 éve és 6 hónapja... inkább mentek volna könyvtárba olvasni...

A gondolat ereje

Egyre jobban vagyok lelkileg, bár tudatosan nem siettetek semmit, hagyom a dolgokat szépen csordogálni, hagyom kiforrni a fájdalmat, majd szépen lassan elengedni. Az író terápiámmal nem úgy haladtam ahogy szerettem volna, mert kb. 200 oldalra rúg a beadandóim oldalszáma, tehát nem unatkozom...és igazából gondolkodni sincs időm, így aztán csak vagyok. Lelkem viszont hangolom a karácsonyra, zenékkel, ma pedig húzást csináltunk egymás között - igaz, hogy egyetemisták vagyunk, de hiányzott a feelingje ennek az egésznek, és ráadásul kikötöttük, hogy csak is kizárólag kézzel készített ajándékkal lehet kedveskedni a másiknak. Úgyhogy jó lesz.

De amiről ma írni szerettem volna, az egy csodaszép pillanat, az élet apró öröme, ahogy mondani szokás. Picit kísértem ki a buszhoz, megvártam míg felszállt, majd elindultam a koliba. Teljesen váratlanul bevillant egy kép, ahogy kint hóvihar, bent a szobában kellemes meleg. Mi meztelenül fekszünk egymás mellett, én pedig Pici fölé hajolva óvatos, gyengéd mozdulatokkal simogatom, cirógatom teste minden porcikáját, és tekintetem gyönyörtől sugárzik, ahogy rá nézek, s elveszek szeme kékjében. Aztán lágyan, apró csókot lehelek ajkára, s érzem, hogy jó helyen vagyok. Miközben ezt láttam magam előtt, egy picinyke mosoly ült ki az számra, és ekkor .... elkezdett havazni. :) Lehet más kinevet, és úgy gondolja, hogy ez semmiség, de nekem felért egy csodával. Az élet aprócska, megfoghatatlan csodája!

Válságkezelés I./II.

Életrendezés – 1. kérdéssor: TE MAGAD - második fele

21. Ismerős?: “Álljon meg a menet! Ez nem az én életem. Miért vagyok én ebben a taposómalomban?” – mivel kapcsolatban?

Mindenkinek ismerős. Nekem azért, mert mindenki csak arra törekszik, hogy használjon ki, és ebből már elegem van. Pláne, hogy szép, mézes mázas burokba vonják, és nehéz rájönni. Így vesztettem el, rengeteg "barátot".

22. Jellemzőek-e rád a szélsőséges ingadozások a fontos kapcsolatokban (fellángolás-kihűlés / lelkesedés – “le se hányás” váltakozása) ?

Határozottan nem. Vagyis egészen addig, amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy tesznek a fejemre. Még akkor is menteném a menthetőt, és ragaszkodnék az illetőhöz, mikor már nem kellene.

23. Van-e szilárd, kőbe vésett, megrendíthetetlen meggyőződésed? Mi az?


24. Milyen fontos elveid vannak, amelyeket igyekszel betartani?

Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó! Az ígéret szent és sérthetetlen számomra, ahogy az is, hogy más párját nem veszem el.

25. Mi tart vissza, amikor nem követsz el valami kellemes bűnt?

Nagy vívódás kíséri, de igyekszem tartani magam az elveimhez. Mi tart vissza? Az, hogy nem lenne helyes, és fájdalmat okoznék másnak.

26. Mit szeretnél a gyerekeidnek továbbadni?

Istenről :

Olyan mint a szél. Nem látható, meg sem fogható, de érzed, hogy van. Bárkit bármit is mondd neked, egy felsőbb hatalomnak lennie kell, különben mivel magyaráznád a világot, az embert, és mindezek csodás működését. 

Szerelemről, házasságról:

Csodás, és összetett dolog, de rendkívüli ajándék a szerelem. Fantasztikus szeretni és szeretve lenni, de azt tudnod kell, hogy nem fenékig tejfel ez sem, ahogy az élet sem az. A házasság pedig óriási felelősség, és csak akkor szabad belemenni bármibe is, ha 100%-osan biztos vagy afelől, hogy szeretnéd ezt, és ezzel teljes lesz az életed. 

Önmagáról:

Az életed ajándék, neked is, és nekem / nekünk is, és azt nem szabad eltékozolnod. Azért érkeztél közénk, mert feladatod van itt a Földön, amit végig kell vinned, akármilyen nehéz is lesz. Mert sajnos az élet nem mindig könnyű, és egyszerű, de én mindig itt leszek neked, hogy segítselek a harcaidban. Tudnod kell, hogy bár az én, a mi gyermekünk vagy, saját, önálló individuum vagy, saját akarattal, gondolatokkal, és érzésekkel. Lesznek döntések, amiket egyes egyedül kell eldöntened, amiben mi már nem vállalhatjuk át a felelősséget, de tanácsért és segítségért mindig fordulhatsz hozzánk. Végezetül pedig, bárhogy is alakuljon az életed, azt mindig tudnod kell, hogy én, mi mindig itt állunk mögött, és szeretünk örökké. 

Gyereknevelésről:

A gyereknevelés nem egyszerű feladat, még nekem /nekünk sem. Mi is csak emberek vagyunk, akik elkövetnek hibákat, és nem vagyunk tökéletesek. Ha megbántunk, vagy úgy érzed, hogy nem volt fair egy-egy szabály, döntés, büntetés, akkor arra kérlek, hogy kicsit gondolkozz el azon, hogy ha Te anyuka lennél, hogyan döntöttél volna. Megengednéd a gyerekednek, hogy ezt és így tegye? Ha most megengednéd neki, vagy nem de mégis megtenné, és baja esne, mit éreznél? Tudnod kell, hogy bár nem vagyunk tökéletesek, de mindent csak is azért teszünk, mert szeretünk, és a magunk módján a legjobbat akarjuk neked, még ha sokszor úgy is érzed, hogy ez nem így van, és ellened vagyunk. Hidd el, gyereket nevelni, nehéz, felelősségteljes meló. 

Az emberekről:

 Az emberek alapvetően nem rosszak, csak a környezetük nagy hatással van rájuk, és sokszor nem a legjobbat hozza ki belőlük. Próbálj meg úgy élni, hogy nem ítélsz el senkit, és próbáld megérteni őket, de azért mindig légy óvatos! Ne ítéld el, de ne is bízz meg mindenkiben 100%-osan! Majd, ha már több tapasztalatod lesz, te is át fogod látni ezt az egészet, addig pedig járj nyitott szemmel! Az ember társas lény, ne zárkózz el, csak légy óvatos! 

Az életről:

 Az élet gyermekem nem habos torta. Van benne számtalan gyönyörűséges pillanat, de vannak kemény időszakok is. Törekedj arra, hogy megéld a szépet, hiszen abból tudsz majd táplálkozni az ínséges időkben! Aztán ha azt látod a világban, hogy nem érdemes becsületesen élned, mert akkor eltaposnak, akkor is próbálj meg ragaszkodni az elveidhez, amit tőlünk kaptál, és amit magadnak felállítottál! Csak így érdemes élned, különben elvesznél a tömegben. Légy több, jobb, mint a tömeg, még ha nehezebb is így! 

A munkáról:

 Ora et labora. Imádkozzál és dolgozzál! - tartja a mondás. A munka az élet szerves része, ezt majd tapasztalni fogod. Ha sikerül olyan munkát találnod, amit szeretsz, akkor az fel tud tölteni, el tudja terelni az ártó gondolatokat, nem is beszélve a sikerélményről, és a nehezen megszerzett pénz, jutalom öröméről. A munka nem szégyen, foglalkozz bármivel, ha nem csinálsz semmit, az már sokkal inkább. 

És még mi mást?

Nem tudom, hirtelen ennyi...

27. Gondold végig, kik azok az emberek, akiknek a rólad alkotott véleménye fontos a számodra, hat az énképedre, önértékelésedre. Ha van bennük valami közös, mi az?

Minden ember véleménye hat rám, de leginkább azoké alakítja az énképem, az önértékelésem, akik fontosak számomra. A családomé, a barátoké, a "választott családomé", és azoké, akik tettek valamit értem, ezáltal megérdemlik azt, hogy véleményük formáljon.

28. Az alábbi tulajdonságok közül melyek illenek rád?

• alapos 
• áldozatkész 
• alkalmazkodóképes 
• ápolja a kapcsolatait 
• bátor 
• becsületes 
• bíztató 
• céltudatos 
• egyenes 
• együttérző 
• együttműködő 
• éleslátással rendelkezik 
• elfogadó 
• élvezni tudja az életet 
• energikus 
• épít másokat 
• érdekes ember 
• érdeklődő 
• erős akaratú 
• erős lelkű ember 
• érzelemgazdag 
• érzékeny 
• fegyelmezett 
• felelősségteljes 
• figyelmes 
• gondos 
• gyakorlatias 
• gyöngéd 
• gyors észjárású 
• hálás lelkületű 
• határozott 
• hiteles keresztény 
• hóbortos 
• humoros 
• hűséges 
• igényes 
• ismeri az életet 
• ismeri az embereket 
• ismeri önmagát 
• intelligens 
• játékos 
• jellemes 
• jó apa v. anya még nem vagyok, de egyszer szeretnék 
• jó barát 
• jó csapatjátékos 
• jó előadó 
• jó emberismerő 
• jó férj v. feleség 
• jó gyereke a szüleinek 
• jó ítélőképessége van 
• jó izlésű 
• jó mozgású 
• jó szakember 
• jó szerető 
• jó titoktartó 
• jó vezető 
• jókedvű 
• jól bánik az emberekkel 
• jól kommunikál 
• jól néz ki 
• józan gondolkodású 
• kedves 
• kellemes társaság 
• kezdeményező 
• kitartó 
• könnyed 
• körültekintő 
• kötelességtudó 
• kreatív, alkotó ember 
• legyőzi a nehézségeket 
• lehet rá számítani 
• lelkiismeretes 
• lendületes 
• logikus gondolkodású 
• lovagias ó még mennyire :P 
• megbecsüli a szeretteit 
• megbízható 
• megbocsátó 
• megértő 
• meglátja a szépet és jót 
• megnyílni képes 
• megvidámítja a környezetét 
• melegszívű 
• mély lelkű 
• művelt 
• művészi adottságai vannak 
• nyitott az újra 
• nyugodt, békés 
• önálló 
• önbecsüléssel rendelkezik 
• önkritikus 
• önuralommal rendelkezik 
• önzetlen 
• örömteli 
• őszinte 
• ötletgazdag 
• ragaszkodó 
• rendezett 
• részletekre odafigyelő 
• romantikus 
• rugalmas 
• segítőkész 
• sokmindenhez ért 
• sokoldalú 
• sportos 
• stratégikusan gondolkodó 
• széles látókörű 
• szelíd 
• szellemes 
• szenvedélyes 
• szeretetteljes 
• szeret irányítani 
• szeret tanítani 
• szórakoztató 
• szorgalmas 
• tájékozott 
• teherbíró 
• tehetséges 
• természetes 
• tiszteletteljes 
• tud dönteni 
• tud küzdeni 
• tud örömöt szerezni 
• tud örülni 
• türelmes 
• udvarias 
• ügyes 
• vigyáz a dolgaira 

Forrás : http://krisztamami.hunreal.com/1-magadrol/

Íróterápia 1. nap

2011. november 18. péntek

A mai nappal elkezdődik valami ... új fejezetet nyitok életem könyvében, s régi, hányatott sorsom lecserélem egy új, harmonikusabb, békésebb valóságra. Talán még azt is sikerül egyszer elérnem, hogy álmaim dimenziója egy síkba kerüljön a való élet horizontjával. A fájdalom elől nem lehet elmenekülni, s talán nem is szabad, de úgy gondolom, hogy tudni kellene kezelni ... ami nekem még nem megy. 

A kineziológusnál tett látogatás megerősített harcomban, de el is bizonytalanított, hiszen sok teendő vár még rám. Hosszú az út, és nincs egy kéz sem, ami felemelhetne a földről. Hiába a barátok, ez az én harcom, a szívem nem tudják kicserélni, az elmém befoltozni, és senki nem tudja helyettem elengedni a múlt sérelmeit.

" A bátorság (...) ott kezdődik, hogy szembe merünk-e nézni önmagunkkal."

"Embernek lenni azt jelenti, hogy vállaljuk önmagunkat. Múltunkat, hibáinkat, bűneinket."

                                                                                                                     /Berkesi András/

Válságkezelés I.

Nos itt a terápia első fordulója. Az első kérdéskör fele, amit szintén egy blogon találtam.

Ha nehéz életszakaszban vagy, és fontos döntés előtt állsz, vagy csak el akarsz magadon igazodni, rendet szeretnél teremteni az életedben, javaslom, hogy írd le magadnak a válaszokat ezekre a kérdésekre. Ha komolyan veszed, nem lesz könnyű, de a végén világosabban fogod látni, merre kell menned.

Életrendezés – 1. kérdéssor: TE MAGAD

1. Boldog embernek mondanád magad?

Amikor nem kattog az agyam, akkor azt hiszem igen.

2. Fontos, szükséges ember vagy? Mi történne a világgal, ha most hirtelen meghalnál? Kiknek a világát érintené ez leginkább, és hogyan?

Nos nézzük csak! Azt mondják, hogy senki sem pótolhatatlan. Ezt bármennyire nehéz elfogadni így van. Persze sokáig fáj, és hiányzik, de aztán elhalványodnak az emlékek és nem marad semmi. A világ nélkülem is menne tovább, nem vagyok egy kulcsember, hogy bármi is az én életemen múlna. Biztos megemlékeznének rólam az iskolában, tuti, hogy sok ember életében űr keletkezne, ha örökre elaludnék, de azt hiszem a legnagyobb fájdalmat a családomnak okoznám. Anyukám egyetlen mentsvára vagyok, nélkülem nem teljes az élete. Sajnos. A kisöcsém pótanyukáját, barátját, és legfőbb támaszát veszítené el, s talán apukámnak is hatalmas törés lenne. Bármi is történt, mégis a gyermeke, az egyetlen lánya vagyok, aki egyszerre fiú és lány is. :) Aztán két "barátnőm", kik legalább annyira lelkisek, mint én, nos ők összezuhannának szerintem, de pótolhatatlan űr nem maradna bennük sem. Nos Pici pedig, hát nem tudom. Fogalmam sincs milyen hatást váltok ki belőle, teljesen uninformatív.

3. A közelmúltban milyen véleményeket hallottál magadról a környezetedből, amikre emlékszel? Mit gondolsz ezekről a véleményekről?

Kaptam én hideget és meleget is, de javarészt igaz is volt minden, és a terápián is bebizonyosodott. Bővebben? Nagyon nehéz, nem is gondoltam első körben, hogy ennyire. Nos, hamar megsértődök, így van sajnos, bár legtöbbször nem is mutatom, hanem magamban rendezem le a dolgot. Aztán, hogy hazudozós dög vagyok. Ezzel már vitába szállnék, mert nem szeretem kiszínezni a történeteket, és az őszinteség kulcsfontosságú nálam. Végül pedig értékes, kedves személyiség, jó barát. Ezek megmelengették a szívem, és bebizonyosodott bennem, hogy nem minden ember rossz.

4. Mit szeretsz magadban? Mit nem szeretsz magadban?

Szeretem a hatodik érzékem, melynek segítségével megérzek dolgokat, és sokkal hamarabb tudom, hogy a másiknak gondja van, mint ő maga. Persze ez nem minden esetben jó, hiszen sokszor felbosszantom az embereket ezzel, de már tanulom a módját, hogyan kezeljem mindezt, hogyan segítsek anélkül, hogy idegességet váltanék ki. Aztán szeretem, hogy sokkal érzékenyebb vagyok másoknál, ezáltal több szépet látok a világban, mint más, viszont pont ezért sokkal mélyebben is érintenek a szörnyűségek, és a fájdalom is sokkal impulzív.

Nem szeretem a lassúságom, hogy minden sokkal több időbe telik, mint másnak, mert én a saját világomban élek, ahol nincs idő, nincs tér, de a való világban van. Nehezen tudom összehangolni mindezt. Nem szeretem, hogy állandóan túlkomplikálok mindent. A bolhából is elefántot csinálok olykor, és mindig azt hiszem, hogy haragszanak rám az emberek, vagy épp megbántottam őket. Talán a legnagyobb félelmem vetítem ki ilyenformán, de sok galibát okozott már mindez. Jah és ha már túlkomplikálás, akkor a túlzott filozofálásom sem válik előnyömre.

5. Mik a legértékesebb kincseid az életben? Miben van a gazdagságod? Mi ér számodra igazán sokat? Hova fektetsz be a legtöbbet (időt, energiát, figyelmet, munkát, anyagiakat)? Miben nyilvánul meg, hogy megbecsülöd ezeket az értékes kincseket?

A legértékesebb kincseim azok az emberek, akik szeretnek, és akiket viszont szerethetek. Egy szülői, testvéri, baráti kéztől többet nem kívánhat az ember. Hogyha minden kötél szakad, van valaki, aki utánam nyúl, még akkor is, ha én már nem kérem tőle.

Miben nyilvánul meg, hogy megbecsülöm őket? Talán abban, hogy bármit odaadnék értük, és mindig magam elé, az önös érdekeim elé helyezem őket. Ettől jobban megbecsülni nem hiszem, hogy lehet. Vigyázom, óvom minden léptüket, mintha az a nap lenne az utolsó!

6. Rugaszkodj el kicsit a földtől. Ha érdemes lenne álmodozni, milyennek képzelnéd az ideális életedet? Hol élnél, kik vennének körül, mivel töltenéd az idődet? (Ez nem célkitűzés, hanem álmodozás!)

Ó nekem ez nem nehéz. Folyton álmodozom, és igyekszem is azt megvalósítani. Talán így kevésbé fájó a dolog.

S, hogy milyen lenne az életem? Nem kívánok nagyot, pusztán egy eldugott kis zugot, egy arborétumot, egy pici kertesházat, ahol a párommal, és pici gyerkőceinkkel élhetnénk. Az, hogy férfival, avagy nővel...már teljesen mindegy. S nekem lenne egy alkotókuckóm, ahol időnként elbújhatok, és felborult egyensúlyom helyreállíthatom, és harmóniában önmagammal, térhetek vissza családomhoz. Most, fiatalságom hajnalán elég lenne egy saját kis lakás, amit saját stílusomnak megfelelően alakíthatok ki, hogy minden négyzetméter engem tükrözzön, s hogy ez a kis lakás a fellegváram legyen, az álmok biztos menedéke. Egy olyan nővel "járnék", - aki sűrűn látogatna, de nem lakna velem - nos aki iránt olyan szerelmet érzek, amit leírni nem lehet. Megbecsült társasági ember lennék, aki a fáradt gőzt a ringben adja ki, hazafelé pedig a mélyenülő sportverdáján utazik haza, s akit mindenhol, mindenki ismer. Tudják milyen stílusú ruhát vesz, hogy issza a kávéját, s akinek kihagyják a parkolóhelyét az iskola előtt.

Vissza a földre:

7. Melyek azok az emberi szükségleteid, amelyek nélkül nem tudsz élni (ami olyan fontos számodra, mint testednek a levegő, a víz, a táplálék)?

(mosoly a szám szélén) pozitív érzelmek, lágy érintések, kedves szavak, tetteimről való visszacsatolás

8. Melyek azok az emberi igényeid, amiket nagyon szeretnél ugyan, de szükség esetén nélkülözni is tudsz, akár egy életen át is?

szex

9. Mik azok a dolgok, amikre allergiás a természeted, amitől falra mászol, lebénulsz, elmenekülsz, kifordulsz magadból?
Ha nem a szemembe mondják, hogy gondjuk van velem, a lelki terrortól, az irigységtől, és a nem egyenes emberektől.

10. Milyen érzés fog el, ha azt hallod, hogy “nehéz az élet”?
Érzés? Inkább azt mondanám, de mindig teszem, hogy mindenkinek nehéz, de miért lenne egyszerű. Az túl unalmas lenne. Van, amikor megértem az illetőt, sőt! Mivel tudom, hogy neki tényleg nehéz együtt érzek vele, tehát lelomboz, elszomorít, de van a másik, amikor kikelek magamból, és a falhoz csapnám a delikvenst. Aki már századszorra mondja el, hogy de nehéz neki, mert ennyit meg ennyit el kellene olvasnia, és most mi lesz?

11. Mivel egészítenéd ki ezt a mondatot: “Ha …, akkor boldog lehetnék.”
Ha elfogadnám magam olyannak, amilyen, akkor boldog lehetnék.

12. Milyen kicsi, vagy nagy dolgokkal lehet neked örömöt szerezni?

Bárminek tudok örülni, inkább kisebb apróságoknak, de egy kedves szó, egy mosoly is elég, hogy bearanyozza a napom. Nem szeretem a drága, nagy ajándékokat.

13. Van-e valami szokás, vagy ismétlődő viselkedésminta, ami uralkodik rajtad, és zavar, hogy újra és újra megcsinálod?

Hűű, hát van egy pár. Például iszonyatosan idegesít, hogyha látom valakin, hogy nincs jól, bántja valami, akkor az őrületbe tudom kergetni, mert addig kérdezem, amíg be nem bizonyosodik, hogy márpedig tényleg gondja van. De ezzel nem a saját igazam szeretném végigvinni, csupán érdekel a másik, de néha tényleg sok vagyok, már magamnak is.

14. Mikor vagy megelégedve magaddal? (Mitől függ, hogy elégedett vagy-e?)

Akkor vagyok megelégedve magammal, ha pozitív visszajelzést kapok, hogy amit csinálok, mondok, vagy csak, hogy létezem az úgy jó, vagy épp mindaddig, amíg valaki bele nem gázol a lelkembe.

15. Ha igazságtalan bírálat ér, hogy reagálsz rá?

Magamra veszem, forgok, agyalok rajta, és duzzogok.

16. Hogy reagálsz arra, amikor valaki jogosan emel kifogást veled, vagy a teljesítményeddel kapcsolatban?

Nyilván rosszul esik, de ha jogos, és ezt tudom, akkor meghallgatom a tanácsokat, és igyekszem változtatni, mert szeretem, ha segítenek eligazodni, hogy amit teszek, az jó vagy sem. Csak így lehet fejlődni.

17. Vannak-e az életedben (akár benned, akár körülötted) olyan frusztráló dolgok, amelyeket gyakran igyekszel megváltoztatni, de nem tudsz? Ha van ilyen, hogy érint téged?
A gyengeségem, és az, hogy pont azoktól nem kapok pozitív visszajelzést, dicséretet, akiktől a fontos lenne, és ezzel boldoggá tennének. A gyengeségemnek köszönhetően sok lehetőségről lemaradok, és azáltal, hogy nem vagyok képes kiállni magamért, sokan próbálják rám erőltetni az akaratukat. A dicséret hiánya, pedig nagyon erős önbizalom hiányt, és önértékelési problémákat vet fel nálam. Mondjuk ezen változtathatnék, csak kemény meló, de rajta vagyok.

18. Van-e valami, amiről úgy érzed, hogy hiányzik, vagy kimaradt az életedből?

Az oda-vissza, közösen megélt, kölcsönös szerelem. Már csak ez hiányzik, semmi más. Hogy ne csak én szeressek, vagy ne csak engem, hanem kölcsönösen. Hiányzik az egymás tekintetében felolvadó szerelmes pillantás...

19. Mivel egészítenéd ki ezt a mondatot: “Ha …, akkor boldog leszek, és mindenki szeretni fog engem.”

Ha a lelkemben visszaáll a harmónia, akkor boldog leszek, és mindenki szeretni fog engem. Vagy nem. :)

20. Mit gondolsz, hogyan válhatnál szeretetre méltóbbá és sikeresebbé?

Már leírtam több helyen. Önmagamban kell a választ megtalálnom, mert amíg nem érzem jól magam a bőrömben, addig csak a rosszat vetítem ki másokra is. Az pedig nem túl kelendő.

Tóth Árpád

Meddő órán 

Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok e föld kerekén.

-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

Álarcosan 

Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?

Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,

A világ minden fényét s melegét 

Szórva adnám. 

(l. vsz.)

S én lent vergődöm, és nem tudja más,

Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.

De légy türelmes. Jön még ideje

Szebb zenéknek.

Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,

Váró révem, virágos menedékem. 

Most álarc van rajtam, zord és hideg,

De letépem,

Vagy szelíden, míg elfutja a könny,

Öledbe hajló arcomról lemállik,

S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden

Mindhalálig. 

(5-7. vsz.)

Kapcsos könyv

Egy teljes hét telt el legutolsó bejegyzésem óta. Sok idő, de mégsem elég. Elérkeztem eddigi életem azon pontjához, amikor már véget kell vetni a múltnak, meg kell küzdeni a mával, és üdvözölve várni a holnapot. Mindig megkapom, hogy ne panaszkodjak - hisz ez csak az -, mindenkinek megvan a maga baja, de most, egy kezelésen túl, és fogadott családom gondolatébresztő sorai után úgy döntöttem, hogy kineziológiai, pszichológiai kezelésen, baráti beszélgetéseken túl, újra íróterápiába kezdek. Csak kicsit másként, mint eddig.

Vettem egy vastag füzetet - bár bőr A/4-est akartam, de sehol nem találtam - s minden nap írok bele valamit, s azt, és minden érzésem itt a blogon is megosztom. 

Most látom csak, hogy mit össze vinnyogtam, kínlódtam egy kihűlt, halott kapcsolatért, mikor az élet e nélkül is nehéz, és az, mindehhez csak gyerekjátéknyi fájdalom, és hányan vannak még ettől is rosszabb körülmények között.

Jelentem Kedves Olvasóimnak, hogy a rossz, ártó gondolatokat nagy nehézségek árán leküzdöttem, kitoloncoltam a fejemből, és ÉLNI AKAROK, méghozzá egy KEREK, EGÉSZ, NORMÁLIS, HARMONIKUS életet. Úgy érzem a legjobb úton járok, hisz felismertem, hogy ezzel egyedül már nem tudok megbirkózni, a baráti beszélgetések kevésnek bizonyulnak, és már igénybe is vettem egy kineziológus segítségét. Jövőhéten újabb, más, pszichológiai jellegű kezelés, terápia következik. Jah, és folyamatos írás.

Közben nyakamon a beadandók és két munkalehetőség, álmaim munkái, és vissza kell utasítanom, mert a suli rovására menne,nem tudom együtt vinni mindezt...belátom, TÚL sokat vállaltam magamra, és még ott van Pici is, akiből egyenlőre úgy tűnik, hogy egy igaz barát lesz, akire mindig számíthatok. Vagy több? Franc se tudja, de nem is számít. Csak az, hogy van valaki mellettem...jóban és rosszban is. Semmi egyéb.

Tudom, hogy nem maradok magamra a gondjaimmal, van aki meghallgat, s bár Ő nem igazán kultiválja a "felesleges" érintéseket, érintkezéseket - vagy csak a barátnője miatt -, de jó érzés a közelében lenni, és ezért érdemes felkelnem reggel, bármekkora mennyiségű szart tartogat is a nap.

Nagy valószínűséggel nem rakható össze a mozaik, vagy mégis? Nem tudom, holnap kifejtem, de ma már nem megy. 

Búcsú

Nem akarok vinnyogni, nem akarok panaszkodni, nem akarom más kedvét lehúzni.... mindenkinek megvan a maga keresztje, a maga baja... épp ezért nem azt akarom, hogy a blog csak egy panaszáradat legyen, így addig, amíg helyre nem pofozom magam, és amíg a boxzsákom szét nem szakad, addig ne várjatok, mert nem leszek, nem jövök...

Remélem mielőbb sikerül összekaparnom magam, bár már egyszer sikerült, nektek köszönhetően, úgyhogy bízom benne, hogy újra összejön. Ha pedig mégsem.... arról most nem beszélnék! Azt észre fogjátok venni Kedves Olvasóim!

A mielőbbi viszontlátásra, viszont olvasásra! Az angyalok óvják lépteiteket, és fogják kezeitek!




ui.: Érdekes nap a mai 2011.11.11 és a pillanatnyi oldalmegtekintések száma 2222- mely egyrészt kedvenc számom ismétlése, és tartalmazza születési dátumom. Misztikum lebeg a levegőbe....

Állítsátok meg az időt, vagy tekerjetek rajta!

A mai napom egy katasztrófával ért fel. Helyesbítek, katasztrófák sorozatával. Kora délelőtt kezdődött, amikor egy kedves bloggerinával való beszélgetés könnyes üzenetváltásra váltott. Majd elindultam gyakorlatra, úgy mint máskor. Időben voltam, nem kellett sietnem, de azért tempósan vettem a lépcsőfokokat, amikor is lenéztem a lábam elé, és egy torkánál kivégzett patkány hevert a betonon. Persze cicánk büszkén feszített, hogy milyen ügyes is volt, de a gyomrom felfordult és a reggelim vissza akart jönni. Sietve kerültem ki, és pattantam be a kocsiba, de hiába fordítottam el a kulcsot az autó nem indult. Fiús lányként ez nem okozott akkora gondot, szóval hamar rájöttem a hibára és már hasítottam is a km-et, egészen egy vasúti kereszteződésig, ahová épp akkor értem, mikor a rendőrök, a mentők, katasztrófavédelem, és hirtelen egy halálos vonatgázolás helyszínén találtam magam. Ez már nem az első ilyen eset volt...sőt! Ez volt a harmadik, hogy halálos baleset "szemtanúja" lettem. Nem elég, hogy megfagyott bennem a vér, ködbe burkolóztak gondolataim, és csak bámultam magam elé, de úgy eltereltek a rendőrök, hogy egy kietlen pusztán találtam magam, és félórás késéssel érkeztem meg a gyakorlatra.


Ott jó hangulatban telt az idő, főzőcskéztünk, beszélgettünk, és rengeteget tanultam. Aztán nagy kihívás elé állított a tereptanárom, ugyanis kapott egy telefont, hogy el kell menni sürgős, mert egy gyerekkel baj van az iskolában. Közben hazajött a két legkisebb, együtt megebédeltünk, én meg belekezdtem a munkanaplóm írásába. A kölkök szórakoztak egymással, a nagyobb cikizte a kicsit, aki visszamondogatott neki, majd futkározni kezdtek. Én persze már a "szóváltásnál" először kértem őket, majd felemeltem a hangom, végül erélyesen parancsba adtam, hogy most aztán elég legyen, ne piszkálja már a kicsit, a kisebb, meg hagyja rá a nagyobbra, ha már ilyen buta. Hiába való volt minden szó, mire kimondtam volna, hogy ne futkározzatok, már csak annyit tudtam, hogy Neeeeee..... egy hatalmas csattanás, és a szívem tuti megállt fél percre, az erő kiszaladt a lábamból, a vér megfagyott a testemben, lesápadtam....és Uram, add, hogy ne legyen baja.....


Mindenhol üvegszilánkok, és VÉR! A pici lány pedig hassal feküdt az ajtóban, és a szilánkok között. Hát...nem kívánom senkinek azt a pillanatot. Rohantam, mint az őrült, hozzá sem mertem nyúlni, de ő már tápászkodott fel, s látom, hogy mindene csupa vér. Kérdeztem fáj e valamilye, de nem tudott válaszolni. Lefektettem a díványra, átnéztem a kezeit, nyakát, ....semmi, hasán 5-6 db nem túl mély vágás, ....és a lábászárára pillantva újabb sokk ért. Forró, bíborvörös vér ömlött a lefelé a lábaszárán, és kikandikált egy szilánkdarabka. Gyorsan felemeltem, felpóckoltam a lábát, és a már rosszullétében is poénkodó srác - " Tisztára mint a vészhelyzetben." szlogenje után - hozott egy pólót, amivel elszorítottam a combját. Közben nem tudtam mit csináljak, mert ... már mentőt sem lehet hívni, ha nincs életveszély, mert azt is ki kell fizetni. Ezt nevezem. Hívtam a tereptanárom, aki először kinyomott, hogy mindjárt itt van, majd a további hívogatás után betoppant, és hüledezett, de rutinosan csinált egy nyomókötést, majd összeszedtem a ruháit, ő a szükséges papírokat, hívtuk a szülőket, beraktuk a gyerkőcöt az autómba, - ha lett volna szirénám tuti kiraktam volna - és nyakig véresen, 120-al rohantam vele a kórházba. Szegénykém egész úton félt, nem akarta, hogy műtsék, halkan pityergett, majd a kórházban hozzám bújt. Eltoltam magamtól, de azért megsimogattam a hátát, kis karját, és biztosítottam afelől, hogy itt leszek, míg a szülők ide nem érnek. Bent újabb sokk. Az orvos miután megtudta, hogy nem a testvérem, hanem "csak" egy állami nevelésben részesülő kicsi, rögtön ordítozott vele, és az a hangnem ....áhh...sírt a lelkem. Nincs elég baja, mit tehet arról, hogy mi van otthon. Hála a jó Istennek nem lett komoly baj, de lehetett volna. Összevarrták jó sok öltéssel, menni is alig bír, de legalább él. Hálát adok az Úrnak, hogy vigyázott rá. Hátha tanul belőle. De azért én még mindig remegek, több órával az eset után is. Nem tudom feldolgozni, hogy mindez akkor történt, amikor én felügyeltem rájuk. 


Hazafelé jövet pedig egy bmw farolt ki úgy, mint az akciófilmben a menekülő gazfickók kocsija. Szerencse, hogy nem volt a közvetlen közelében senki. és a napnak még nincs vége....




                                                                                                        Anyukám bekerült a kórházba!


Állítsa meg valaki az időt...nem akarok többet a mai napból...könyörgöm tegye meg valaki a lehetetlent!!!

Figyelem elterelés

Mit teszel akkor, mikor képtelen vagy élni a mindennapokat, fáj, feszít minden pillanat, és az agyad fogaskerekei csak kattognak, forognak, és egy perc nyugalmad sincs a kínzó gondolatoktól?

Keresel valamit, ami az egészet összefogja, és eltereli a figyelmed. Tudom, tudom, az első gondolat, ami ezen szösszenetről eszedbe jut kedves olvasó, hogy könnyű azt mondani. Hidd el nagyon is jól tudom én mindezt. Ott tartok, hogy nincs kedvem semmihez, fáradt vagyok a gyötrő gondoktól, és az életem per pillanat olyan lett, mint egy vízgyűjtő, amibe egyik oldalról ciános lé folyik, a másikról pedig éltető tiszta, édeskés víz. A kettő keveredik, bár a cián akkor is halált okoz, ha keveredik a vízzel. Tehát tapasztalat, amit mondok, és nem jól hangzó okoskodás.

Nos mi is van az értelmetlen bejegyzések mögött? Rengeteg összegyűlt probléma, amiket egyedül próbáltam megoldani ... sikertelenül. Jelenleg all in, egy lapra van feltéve mindenem, tehát ha nyerek szuper csúcs világom lesz, de ha bukok, akkor a másodperc töredéke alatt leszek egy senkiházi tróger. Mindezt úgy, hogy semmi rosszat nem tettem, önzetlen jó szándékkal éldegéltem, és most rám akarják húzni a vizes lepedőt. A gond csak az, hogy ez már igencsak háború, szövetségesekkel, ellenséges táborral, én pedig, mint Dávid, egy szem katonaként a kis parittyámmal állok és várom a sereget. Jó lesz. Ezen felül a családi helyzet sem rózsás, és bár nagyon szeretem őket, sokszor úgy érzem, hogy ideje lenne a saját lábamra állni..., mert a sértegetések, oda-oda mondások és egyéb helyzetek, amik kívülről nem is tűnnek vészesnek..., de ez most a legkevesebb. Kaptam egy ígéretes munkát, amivel az egyik álmom válik valóra, de nem lehet teljes az örömöm, mert sanda gyanúm beigazolódni látszik, miszerint a főnök Úrnak friss pipihúsra fáj a foga, nem pedig szorgalmas, lelkes munkaerőre... Aztán itt van Picim, akivel különös játékot játszunk, és azt hiszem megfogadom a tanácsaitokat Ancsa, Fetisa... lesz, ami lesz, egyenlőre elég az is, hogy van, létezik, és jó a társaságában lenni.

Már nem akartam írni se, nem volt hozzá kedvem, de úgy éreztem, hogy magyarázattal szolgálok nektek, miért is ez az összevisszaság. Hát ezért!

 Kedvenc vigasztaló mondatom, amit mostanság elég sűrűn megkapok Picimtől : gondolj arra, hogy másnak még ettől is rosszabb! Valóban, de ettől még nem fogom tudni megoldani a problémáim. Sőt! A legtöbb vigasztaló próbálkozás, vagy épp kapcsolat, ott fullad kudarcba, hogy nem ismernek az emberek. Már gyerekként is gondjaim voltak a feszültséglevezetéssel, és nehezen néztem szembe azzal, hogy az általam épített mesés álomország nem létezik, helyette tömény valóság, keserűség és gonoszság elegyedik a jósággal. Úgy alkalmazkodom, mint egy kaméleon, nem nagyon szólogatok be senkinek, már csak akkor jegyzem meg, hogy valami nem esett jól, mikor képletesen szólva orromból-számból ömlik a vér. Ezek után a gondokat belül halmozom, és valamilyen "alkotásban" adom ki. Vagy kiírom az eseményeket, érzéseket, vagy fotókba öntöm, vagy rajzolok vagy bármilyen más formában, de soha nem beszélgetés útján. De ha már többszörös a probléma, az élet több területét érintik, és nincs mellettem senki, akire ráborulhatnék, nincs egy erős támaszom, akkor rövid úton összezuhanok. Nem eszek, nem iszok, nem alszok, reszketek az idegtől, a feszültségtől, és sokat töprengek egy bizonyos gondolaton. Hogy igaza volt annak a nagyon közeli családtagnak, aki azt kívánta, hogy bárcsak pusztultam volna el, még mielőtt megszülettem volna....

Viszont elég idős lettem ahhoz, hogy tudjam, ez a gondolat nem vezet sehova, és a világ legnagyobb ostobasága. Éppen ezért, mert a küzdelem ennyire kiéleződött, úgy döntöttem, hogy felkeresek valakit, aki segíteni tudna ebben, hogy kicsit megerősödjek, megtollasodjak, hisz előttem az élet, ahol ettől még csak csattanósabb pofonokat fogok kapni...

De mint mondtam valamivel el kell terelni a figyelmet a gondokról, és erre a legjobb módszer, ha kieszelünk egy projektet, amit igyekszünk tűzön-vízen át keresztülvinni és megvalósítani. Nekem már itt volt A nők harca, ami még mindig a kutatási fázisban állomásozik, viszont rengeteg új ötlettel bővült, a modellek is megvannak, úgyhogy az már révbe ért. De most mégsem óhajtottam ezzel foglalkozni. Viszont itt volt a halottak napja, és azt megelőzően olvastam Picim egy versét, melynek szintén eme ünnep volt a témája. Míg más gyertyákkal készült, én a gépem izzítottam be, és nem bírt érdekelni senki véleménye, hogy esetleg gusztustalan, morbid vagy tisztességtelen temetőbe fotózni. Halk szólamként duruzsolt fejemben a vers, elkapott az ütem, a gyönyörű őszi látvány, a hangulat, s egy láthatatlan cipzárt felhúztam magam körül, és egyfajta átszellemült, az alkotói extázistól kivörösödött arccal, kitágult pupillával jártam az elhunytak kertjét. Drága testvérem megjegyezte, hogy te őrül vagy, mire azt feleltem neki halkan, sosem voltam normális, születésemtől kezdve őrült vagyok, de ezt már tudhatnád!


S bár egészen biztos, hogy józan bolond vagyok, aki legtöbbször nem épp logikusan cselekszik, egészen picit elvont is, de cseppet sem vagyok élhetetlen, szerethetetlen...

A gondfelhők nem szálltak tova, a problémák megoldásra várnak, de úgy gondolom, hogy egy érdekes kiállításra való összegyűlt...ami eme állapot nélkül sohasem jött volna létre! Nem tudom mit hoz a holnap, hogy ünnepelt, elismert tagja leszek egy közösségnek, vagy számkivetettként élhetek még két évet...de egy biztos! Azon virtuális kezekhez tartozó ismeretlen "barátoknak", kik mindig utánam nyúltak a mélybe, mikor már a biztos vég várt rám, és akik együtt örültek velem sikereimnek, köszönettel tartozom! Elsősorban köszönök mindent nektek Ancsa, Fetisa! Még így, ismeretlenül is ti vagytok a biztos pont ebben az ingovány világban! Másodszor, de nem kevésbé köszönöm mindenkinek, aki olvassa gondolataim, és véleményükkel segítenek eligazodni eme hosszú úton, köszönöm Galathea, Tyúk! És azoknak is köszönöm, akik bár nem osztják meg gondolataikat velem, de olvassák blogom!

Új külső

Elnézést kérek, hogy ismét változtattam a blog külsején, de most muszáj volt. Rákényszerültem, mert óvatlan voltam, és egy korábbi bejegyzésemben már kifejtettem, hogy miért kellett ezt a lépést megtenni.
Pedig tetszett az előző, de nagyon remélem, hogy soha többet nem leszek ilyen tökkelütött! :)

reggeli szöszmöt

... buzgó fájdalom űz, mint a riadt vadat, árkon-bokron át. Keresem az utat, mit nekem szánt az ég, de csak nem lelem sehol. Nem találom sehol a kikövezett, fehér csíkokkal szegélyezett aszfaltutat. Nem találom, hiába keresem, s csüggedten állok a zsákutcák árnyékában. Vágyom a szépet, a jót, s nem bújik elő. Hiába a remény, hiába a vágy, bízni felesleges már. Nem simogatja lelkem hangjának lágy tónusa, s bódulatba ejtő illata. Minek szeretni, ha nincs viszonzás, minek hinni, ha az csak áltatás. Szeretnélek szeretni, de nem hagyod, mit tegyek, hogy ne legyek elhagyott? Keresem az utam, mi járható, keresem azt, mi látható. A valóság fáj, a hazugságért kár, felesleges minden pillanat már. Nincs összefüggés, nincs igazság, ne keresd, mi neked sosem járt. Sajgó szív, elnehezült végtagok, s a légvétel fáj...síró dallamok. Szeretnélek szeretni, de nem lehet, másé a szíved, s enyém nem lehet. Hosszú éjszakák, fájó mondatok. Gyöngyárban úszó tekintetedben elmerülni, legtöbb, mit tehetek, hisz ajkaid puhaságát, szád ízét éreznem nem lehet. Csókod tiltottabb, mint az édeni alma, pillantásod fájóbb, mint a legnagyobb máglya...

A reggeli előadás ihlető pillanatának végterméke...és az érzés valódi, igaz! 

A blogom nem más, mint legbelső lényem betűkből kirakott képe.

Itt nincsenek titkok, sumákságok, hazugságok, csak a színtiszta igazság. De van, hogy az igazságot, a valót már nem bírja el a virtuális papír, mert a súly alatt szétszakad, s mert az már túlontúl sok...


Nem kell a panaszkodás, nem kell a szó, 
csitulj szívem, most a hallgatás való.


Összedobált szavak, kusza gondolatok, s zavart elme.
A földöntúli boldogság eljött, s apró kezeivel lágyan megcirógatott, majd forró csókját ajkaimon hagyá, hogy tudjam, a remény nem holmi elfelejtett lom. 


Az érzés mi átjárá szívem, most tovaillanó, fagyos, hideg széllé változá. S a forró, bizakodó szívet jégbörtönbe zárá, mert az néki oly jó.


Összedobált szavak, mit nem érthetsz, hát ne keresd a logikát! Ne keresd a logikát, mert nem lehet! A szív, az érzés nem logika, nem ész, nem okoskodás... a szív szavát megérteni nem tudod! Sem Te, sem más! Jöjj, zárj karjaidba, s engedd, hogy könnyáztatta arcom válladra hajtsam. Csak ennyit kérek, semmi mást! Szeress! Te, kit még nem ismerhetek, s kit még nem mérgeztek ártó gondolatok, s nem tévesztett meg az arc, mi valójában nincs, és nem is volt soha! 


Te, ki blogom olvasod, ne vonj le következtetést, mert nem igaz az,
hisz most a káosz a nagy Úr, s a köd leült. Még fogságban tartanak a szavak,
s még nem értheted mi az mi hajt, űz, s tovakerget innen. Alig vetem meg lábam a boldogság langyos fövenyén, máris kerget, s elzavar. Majd, ha már friss vér csordogál, s a tüdőt a dús levegő tölti meg, tudni fogod, mi az , mit még a köd betölt. Te, ki olvasod eme blogot ne gondolj nagy dolgot! Játék az élet, tudod jól!